Rossz gyerek, vagy „csak” hiperaktív?

A kórkép teljes neve – figyelemhiányos hiperaktivitás zavar – már többet elárul a probléma valós jellegéről. A hiperaktivitás tünetegyüttesét elsőként Hoffman írta le, még az 1840-es években, majd 1902-ben G. Still „moral dyscontrol” szindróma néven jegyezte le. Későbbiekben „minimal brain damage„-nek is nevezték ugyanezt, feltételezve, hogy minimális agyi károsodások állnak a probléma hátterében. Ezt a további vizsgálatok azonban nem támasztották alá, az esetek többségében nem sikerült kimutatható eltérést igazolni az agyban.

Jellemzően az első tünetek kisgyermekkorban kezdődnek, megnehezítve az óvodai beilleszkedést, de a súlyosabb problémák a beiskolázással jelentkeznek. Többnyire nevelési tanácsadók, házi gyermekorvosok irányítják szakrendelésre a problémás gyerekeket.

Az iskoláskorúak között előfordulási gyakorisága 2-5 százalék, fiúknál háromszor gyakoribb. A statisztikák – mint oly sok esetben – itt is csalókák lehetnek, mert az igazsághoz tartozik az is, hogy fiúknál a környezet toleranciája alacsonyabb, hamarabb fordulnak orvoshoz vele, míg lányoknál a figyelemhiány tovább maradhat rejtve. Mindenesetre a kezelt betegek között a fiúk aránya jelenleg még magasabb, számuk mintegy ötszöröse a lányokénak.

A betegség pontos oka még nem ismert. Egyre több adat szól genetikai eredet szerepe mellett, bár valószínűbb, hogy genetikai és környezeti hatások együttese felelős a tünetcsoport megjelenéséért. Egypetéjű ikrek között előfordulása gyakoribb, és a vér szerinti szülők között is gyakran fordul elő valamilyen pszichiátriai betegség. Az EEG gyakran mutat minimális eltéréseket, a PET-vizsgálat (pozitron emissziós tomográfia) csökkent véráramlást és anyagcserét jelez a frontális (homloklebenyi) agyi területen.

Tényleg hiperaktív a gyermek?

A betegség diagnosztizálásához a szülőktől nyert adatokon túl szükség van a tanárok által adott jellemzésekre, hiszen a gyermek viselkedése a különböző környezetben, különböző szituációkban igen eltérő lehet. Ki kell zárni egyéb betegségek lehetőségét (részképesség zavarok, érzékszervi betegségek, értelmi fogyatékosság, stb.). Emellett kérdőívek, becslőskálák, illetve a viselkedés megfigyelése segítik a diagnózis felállítását.