„Emlékszem egy juhászgyulára…” (2. rész)
„Teljesen passzív, szenvedésre teremtett lélek, akinek természetes levegője a halk búsongás. Nem élt a való világban, álom-életet teremtett magának, vágyakból, sejtelmekből, látomásokból.” – írja az irodalomtörténész, kritikus Schöpflin Aladár.
Grezsa Ferenc Juhászról festett képe szerint: „Mosolygó <> áll előttünk, <>. Vértelen, ráncos, alacsony, de kissé boltozatos a homloka, sárgás bőrű az arca s mongolos, különös formájú koponyája, szűk állkapcsa alakította ki róla Oláh Gáborban sokszor emlegetett <> képzetét. Vékonyan öltöztetett, sovány, alacsony termete, leszegett fejű járása volt, és csúnyasága mégis <>, apró szemeinek belső fénye, mély tüzű lángja megszépítette. Míg elmaradhatatlan fehér zoknija, lyukas talpú cipője is illett hozzá.”
Oláh Gábor másik portréja, 1937 májusában, Juhász Gyula halála után született: „Juhász Gyulával egyetemi hallgató koromban ismerkedtem meg, a híres Négyesy órákon. Csodálkoztam, hogy fiatal arcán hány ráncot vágott a gond vagy a szenvedés vagy a rosszul élés; ha nevetett, hangtalanul szokott nevetni: a szeme sarkába legyezőszerűen futottak össze a gond barázdái. Petyhüdt volt az arca bőre, azért gyűrődhetett így össze kisebbszerű arcfintorításnál is. A feje, a koponyája kissé ferde volt, mert a homloka lecsapódott, s az is tele ráncokkal. A szája nagy, az ajka vastag. Csak mély tüzű sötétbarna szemében lobogott valami fanatikus láng. Ha beszélt, hevesen és idegesen beszélt, tulajdonképpen a szemei mondták el igazán: mit akar. Jó svádájú ember volt, ahogy mondani szokás; a Négyesy-órákon ő volt a vezérszónok, félelmetes bíráló, a sokat tudó, jól értesült ember. Debreceni horizontú, még akkor sík-lelkemmel idegenkedve bámultam ezt a hegy-völgyes intellektust; tömérdek név, könyvcím-adathalmazát sokalltam, hiszen mind a ketten húsz és néhány évesek voltunk. De mert valami kedves hűség volt benne: megszerettem. Ragaszkodott is hozzám: mindketten verseket írtunk, én szavalgattam a magaméit, ő pedig négyszemközt felolvasgatta a maga kis, szigorú formájú, modern szonettjeit. Filigrán művésznek láttam, más volt, mint én, ezért is szerettem. Tudtam, hogy papi pályán tanult, de otthagyta a katolikus atyákat, s az Irodalom istennőjéhez esküdött. Emlékszem, a Diákotthon négy-öt lakós szobájában Kisfaludy Károly készülő életrajzából olvasgatott részeket. Örök izzásban égett ferde koponyája. Előre lehetett látni, hogy nem mindennapi ember lesz.
Hozzászólás zárolva.