Juhász Gyula 1.rész

A Nyugat első generációjához tartozó lírikus egész élete és életműve erre a kérdésre próbál meg választ adni. „(…)vonzotta az öngyilkosság örvénye. Irigyelte a maguk akaratából elmenőket. Harminc év múltán, sok ferde kísérletezés után, maga is közéjük áll. Az ember nem is sejti, hogy rakják az elejtett mindennapi szavaink téglái sorsunk épületét. Rend igazgatja és logika vezeti iránytalanul csavargó életünket. Juhász Gyula harminc éven át szuggerálta magának az öngyilkosságot, míg végre el is követte.” – Oláh Gábor (1881-1942) évfolyamtárs, költőbarát az utolsó, a halálos önpusztító tett után fogalmazta meg érzését barátja cselekedetével kapcsolatban, mintha igazolná, hogy Juhász életének legmeghatározóbb kérdése az öngyilkosságé volt.

Juhász Gyula ahhoz az idegbetegségig túlérzékeny fajtához tartozott, amelyről azt szokták mondani, hogy „nem e világra való”. S ezt olyannyira tudta, hogy több ízben is ki akart lépni az életéből. Ötvennégy éves korában végre „sikerült”… Juhász Gyula élete nem más mint öngyilkossági kísérletek sorozata. Nem is tudjuk pontosan megmondani, hányszor próbált meg önmaga által átkerülni a földi létből a halálon túli állapotba A sorozatos próbálkozások akár az öngyilkosság tanuláselméleti felfogásának példaértékű prezentációját is jelenthetik. E szerint az individuum egy adott szituációban megtanulta (előzetes szuicid kísérlete, megfigyelés, esetleg kommunikáció révén), hogy leghatékonyabban a szuicid magatartás vezet célhoz (Temesváry, 1995). Juhász görcsösen kapaszkodott betegségébe, állandóan vigyázni kellett rá, mert egyetlen lehetséges megoldásnak a halált tartotta: „Szegény öreg édes Anyja éjjel-nappal ápolja, mellette van, mert öngyilkos akar lenni, ezt véli egyedüli megoldásnak irtózatos helyzetében.”– írja Kilényi Irma, a  személyi titkár egy levelében.

 Élete utolsó nyolc évét a szegedi idegklinikán töltötte, folyamatos kezelés alatt állt. Makacsul ragaszkodott betegségéhez, hogy menekülése ebből a mai világból igazolt legyen, hogy ebben a világban létezni tudjon. Annyira szerette az életet, hogy folyamatos öndestruktív próbálkozásai mögött látnunk kell a segélykiáltásokat; így értjük meg, hogy  ő csak boldogulni akart az  életben. Ezt igazolja egyik írásában is, melyben az öngyilkosságról elmélkedik: „Éppen e sorok írója az, aki nem is egy halált halt már életében, és megtanulta – a maga kárán – szeretni az életet.”