Facebook hozzászólás
152

„Most az enyészet kezében vagyok” – 1. (15. rész)

Újult erővel tőr rá a rettenetes betegség, az idegbaj. Ismét, most már véglegesen szétesik emberi világa. Szinte esdeklő vággyal hívja életének megváltásaként a halált. A Démon egészen hatalmába kerítette elméjét. Az életének utolsó felvonása az idegklinikai kezelésekről szól, mintha Ady kálváriáját választotta volna, egyik idegszanatóriumtól a másikig. (Néhány év múlva szinte ugyanezt ismétli meg József Attila is.)

A rém (1930) című vers így készült Juhász Szabó Lőrincnek ajánlotta. A lírikus megeleveníti a rémet, a betegséget, azt fejezi ki, amit a költő érez.

                                               Bennem jár, hallom, mint kopog

                                               Álomtalan, vak éjjeleken,

                                               Kopog, dobog, indul, megáll,

                                               És jár tovább hűségesen.

 

                                               Figyeli néha, alszom-e?

                                               Figyelem néha: alszik ő?

                                               Fölöttünk ápolónk virraszt,

                                               A végtelen és bús Idő.

 

                                               Hiába várok, nem pihen,

                                               Kopog, dobog, jár-kél a Rém,

                                               S álmomban is hallom, amint

                                               Föl és le jön-megy feketén.

 

                                               Már néha azt hiszem: no most

                                               Vállamra teszi ujjait.

                                               De nem. Megint indul, megáll,

                                               Megáll és indul. Árnya int…

 

                                                                                                          (A rém, 1930)

 

1929. június 22-től július 6-ig otthon tartózkodott Szegeden, de vissza kellett mennie előbb a lipótmezei gyógyintézetbe, majd ismét a Schwartzer-szanatóriumba. November 13-án végképp hazaért Szegedre, mivel a szanatóriumi kezelés nagyon drága volt, havi 600 pengőnél is több, s elfogyott a Baumgarten-díj.

1929. november 22-én be kellett vonulnia a szegedi idegklinikára, hogy ott vesse alá magát gyógyító kúrának. A kerületi tisztiorvos utalta be, mert otthon „ön- és közveszélyesen” viselkedett; öngyilkossági gondolatokat hangoztatott. Tanka Dezső dr. tanársegéd és Stern Eleonóra frissen doktorált orvosgyakornokok végzik el a szükséges vizsgálatokat. Az eredmények a páciens várható gyógyulását mutatják, a zártintézetből való elbocsáthatóságát jelzik. Depresszióját ópiummal kezelték. Közben étvágygerjesztőket is adtak neki, hogy teste is felerősödjék. Így sikerült január végére földeríteni, majd 1930. március 8-án javultan hazabocsátani.

Ám a gyógyulás csak rövid időre szólt. Már július 16-án újból fel kellett venni az osztályra. Depressziója a növekvő adagok ellenére is alig enyhült. Az utolsó felvonás két helyszínen játszódott a Kálvária utcai idegklinikán és a Fodor utcai remetelakban. E két épület között ingázott a szerencsétlen beteg ember. 1931. július 3-án, egy évi kórházi ápolás után, hazaengedték. Alig telt el azonban pár nap, július 15-én mérgezéssel újból beszállították. Az altatónak rendelt veronálból többet vett be. Tizenegy nap múlva már hazaengedték. A világ elől elzárkózva, csöndes kis szobájában szenvedte mindennapjait. Derültebb óráiban írogatott    (Hamu, 1932; A költőnek, 1932), s régi ismerősei közül csak Magyar László, a Délmagyarország ifjú munkatársának látogatását fogadta. Gyógyíthatatlannak tartotta magát, ingerelte mások egészsége, ezért menekült a magányba.





Facebook hozzászólás
További cikkek

Hozzászólás zárolva.

GASZTRO

KUL-TOUR

1 / 158

ÉLET-MÓD

Kedves Olvasónk!
Ha érdekli ez a téma, és szeretne heti hírlevelet kapni a témában, vagy értesítést a megjelent új cikkekről, kérjük, adja meg nevét és e-mail címét!