Záró tűnődések Juhász Gyula életéről és haláláról

                                               S nem láttam sorsom semmi célját,

                                               Lelkem a te szavadra várt.

                                               Minden álomban és halálban

                                               És gyűlöletben, végtelen

                                               Örök vágy fájó mámorával

                                               Szeretlek, hűtlen életem.”

                                                                                                          (Vallomás az életnek, 1914)

Az életnek szóló vallomás prózában is megfogant: „És mégis, élni, egészséggel, fejfájás nélkül, mosolygó szemmel, és friss erővel: ez volna jó. Mennyi tervem volt, mennyi vágyam, hogy akartam az életet mindig, mohón, egészen, mindenestül, nil humani a me alienum, átélni mindent, ami emberi, intenzíven, forrón, mámorosan csodálni e csodát, amely egyetlen és röpke, hányszor éreztem, hogy mind e szépség csak azért van, hogy én lássam és éljem önösen, de a művész és szerelmes halálosan elszánt szenvedélyével.”

József Attila (1905-1937) a fiatal társ, ki közel azonos problémákkal küzd, mint Juhász, s aki néhány hónap múlva követi Juhász Gyula „modellhatású öngyilkosságát”, így búcsúzott a Meghalt Juhász Gyula című verssel:

                                               Szól a telefon, fáj a hír,

hogy megölted magad, barátom,

                                               hogy konokul fekszel az ágyon.

                                               A bolondok között se bírt

                                               szived a sorssal. Sehol írt

                                               nem leltél arra, hogy ne fájjon

                                               a képzelt kín e földi tájon,

                                               mely békén nyitja, lám, a sírt.

                                               Mit mondjak most? Hogy ég veled?

                                               Hogy rég megölt a képzelet?

                                               Még nő szép szakállad s hajad.

                                               Fölmondjuk sok szép versedet.

                                               Mosdatnak most. Anyád sirat,

                                               s társadtól jön egy sírirat.

Érdekes összefüggést tár fel Fekete Sándor és Kelemen Gábor. Szerintük József Attila számára Juhász sok tekintetben azonosulási lehetőségeket nyújtó apafigurává vált. Egy rendkívül érdekes momentumot is ismertettek: „József Attila szuiciduma előtt a pályaudvaron a tehervonat postakocsijába dobta be búcsúleveleit. Fontosnak tartotta, hogy könyvkiadójának, Cserépfalvi Imrének szóló búcsúlevelébe emlékezetből leírja a „Meghalt Juhász Gyula” című korábbi versének kissé módosított első két szakaszát.”