Az anyaság: a gyerekágy II.rész

                                                „Milyen öröm énnekem,

                                                             hogy öröm vagyok én neked.”

                                                                        (Babits Mihály)

Az egyik nap tolja a másikat. A kezdeti eufórikus örömből szigorú napirenddé válik az élet. Kezdetben napi hétszeri, majd ötszöri szoptatás, büfiztetés, a tej lefejése, tisztába tevés, altatás. Jaj, de jó, hogy elaludt, rendet lehet tenni, mosni. Valamikor vásárolni is kellene… Ha szép az idő, ki kellene vinni a kisbabát a levegőre, közben el lehet intézni még egy-két dolgot. Talán lehet találkozni néhány „sorstárssal” is. Az édesanya várja az estét, amikor az édesapa hazajön, akire maximum a fürdetés öröme hárul, ha időben hazaérkezett. Legszívesebben néha panaszkodnánk, irigykedhetünk az édesapára, akire csak a büszkeség, az öröm hárul. Éjszaka is persze az édesanyának kell felkelni, nemcsak etetni, hanem ha felsír a baba, megnyugtatni. Hiszen a párunknak reggel dolgozni kell mennie, pihenten. Egyszóval remek az élet, csak éppen mindent meg kell szervezni. Önállóan. Nem mondja meg senki, mert nem is mondhatja meg, hogy mikor mit lehet, és kell csinálni.

Az anyasors
A fenti eszmefuttatás első olvasatra talán pesszimisztikusan hangzik, mert csak a feladatsorról szóltunk. Mellőztük az anyai érzelmeket, az anya-gyermek szimbiotikus kapcsolatot. Azokat, a mindent feledtető élményeket, amit a világgal ismerkedő – ezen belül a számára világot jelentő édesanyát bűvölő kisbaba nyújtani tud: „megismerlek”, „csak Te kellesz”, Rád mosolygok, örülök Neked”, „ne foglalkozz mással, ha ébren vagyok”, „találd ki, hogy mi a bajom, addig úgyis ordítok” stb., stb…

Azok, akiknek mindezekről az élményekről, a csak a kettőjük között érthető interakciókról az édesanya beszélni próbál, sőt mi több meg akarja mutatni, csak üres dicsekvésnek tűnik. Ugyanis olyan intim interakciókról van szó, melyet csak az a két résztvevő, anya és gyermeke, ért meg, akik átélték (hasonlít ez a szerelmi élmény átadhatatlanságára). Sok esetben ebből az élményekből még az édesapa is kimarad. Nézi, de nem azt látja, amit az édes kettős érzékel, ad egymásnak. Hallja, de nem érti a gügyögést. Végső fokon a gyermekétől elbűvölt anyai érzésekről beszélni lehet, de átadni soha. Sőt, ha az anyák beszélnek ezekről az élményeikről, akkor sem élik át ugyanaz, hiszen a szavak mögött a saját gyermekük által kapott élmények csillannak át. A másik anya gyermeke soha nem lehet olyan kedves, okos, gyönyörű, vagy éppen borzasztóan fárasztó, kimerítő és erőszakos, mint a sajátjáé. És ez így van rendjén. Minden anya önmaga fedezi fel gyermekén keresztül anyaságát, még akkor is, ha nem első gyermeke. Minden gyermek más (még az ikrek is!), és minden gyermekhez új anya kell.