Fog-szabály

Gyerekkori emlékeim közt előkelő helyet foglal el, ahogy anyámmal ülünk egymás mellett a gyermekfogászati rendelő várójában. A semmihez sem fogható rendelő szag, a falakra akasztott plakátok a helyes szájhigiéniáról és anyám táskájából kikandikáló fogkefém olyan természetes részei voltak gyerekkoromnak, mint az alsós Budmil táska vagy a váltócipő. Kiruccanásainkra általában este került sor, mivel anyám sokáig dolgozott. Havonta jártunk a fogorvoshoz. 

Gyakorlatilag születésem napjától kezdve szoptam az ujjam. Ahogy először teleszívtam levegővel a tüdőmet és lemosták rólam a magzatmázt, máris a szám körül kotorásztam a hüvelykujjammal. Olyan erővel szívtam, hogy anyám alig bírt a vákuummal. Négy éves koromra a metszőfogaim szinte kilencven fokos szöget zártak be az alsó fogsorommal.

Próbálkoztak mindennel: rám szóltak, bőrtasakot kötöztek az ujjamra, és még a csípős kenőcs is szóba került – de erre nem vitte rá őket a lélek. A megoldás végül az éjszakai fogszabályzó szájpadlásomhoz simuló részéről lelógó „fémkerítés” volt. Az első pár éjszaka szenvedtem, aztán nem szoptam többé az ujjam. A fogaim viszont szörnyen néztek ki.  

A fogszabályzó korszak majdnem tíz évig eltartott. Tíz éven keresztül, hónapról-hónapra beültem a fogorvosi székbe és hunyorogtam az arcomba világító lámpába. Anyám mindig bejött velem. Rendületlen kitartással szervezte az időpontokat, soha egyet sem felejtett el, értem jött az iskolába, vitt, hozott, vigasztalt, mindig elmondta előre, ha valami fájdalmas várt rám.   

Majdnem elájult a kerületi rendelőben, amikor visszatérvén a váróból kabátjainkkal és a fehér borítékkal, meglátta, ahogy vérző szájjal ülök a fogorvosi székben – metszőfogak nélkül. „Kicsit mozogtak” – mondta a mészárszéken diplomázott fogorvosnő. Anyám levegő után kapkodva magyarázta neki, hogy pont most csináltattunk új fogszabályzót, és ezek után nem lesz mit szabályozni, de a vita – gézlapra fektetett fogaim fényében – meddő volt.