In memoriam 09.11.

Az íróasztalomnál ültem, amikor férjemtől érkezett egy sms a toronynak ütközött repülőgépről – annyira valószerűtlennek tűnt, hogy azt hittem egy vicc elejét olvasom, és vártam a folytatást. Percek múlva újabb sms jött, de torokszorító volt…

Két hónappal korábban a Hudson folyón hajózva gyönyörködtem Manhattan sziluettjében, a feledhetetlen Skyline-ban, majd a Világkereskedelmi Központ kettes tornyának tetejéről tekintettem le a nyüzsgő metropoliszra. A város zaja a százhetedik emelet magasságába már nem ért fel – épp az járt a fejemben, hogy olyan magasan vagyok, mintha a repülő ablakából néznék ki. Így utólag húsbavágó hasonlat.

Ott ültem az asztalomnál, és sokáig föl sem tudtam fogni, mi történik. Valami olyasmiben reménykedtem, hogy álhírekről van szó – mint amikor egy rádiós hangjátékban ufo-invázióról számoltak be, ami szabályszerű tömeghisztériát váltott ki. Aztán a New York-i kollégákra gondoltam egy másik felhőkarcoló negyvenkettedik emeletén, és csak reménykedni tudtam benne, hogy ők és a hozzátartozóik jól vannak. Amit aznap délután a tévében láttam, az minden elképzelhető rettenetet felülmúlt – az a látvány fenekestül forgatta föl azt a rózsaszín, puha vattával bélelt tündérmesét, amiben addig éldegéltem. A kétségbeesés iszonyata megmarkolta a nyakamat és csak bámultam üres szemmel, lüktető halántékkal a halál torkába menekülőket, a fájdalomtól eltorzult arcokat…

…a Skyline már soha nem lesz teljes, New York sosem lesz a régi és embermilliók talán milliárdok tudatalattijába fészkelte be magát a legbensőbb félelem. Ember embernek farkasa lett. Sohasem tudhatjuk, hol üti fel a fejét az orbitális emberi gonoszság és még mi mindenre képes, ha szolgálatába állítja a technika vívmányait.

A terror soha nem tapasztalt hullámát indította el a tornyok elleni merénylet, a természet pedig mintha szintén gonosz erők befolyása alá került volna – újra meg újra lecsap a gyanútlan, mindennapjaikat élő, dolgozó, alvó és ünneplő emberekre.