Álomország – Hol a határ?
Meg akartam érteni, meg akartam értetni a helyzetet. Újságíróként ez a dolgom, ez az én eszközöm, ezzel tudok segíteni – mesélte egykori kolléganőm, Kálmán Olga most megjelent könyvéről. Az ATV Egyenes beszéd című politikai háttérműsorának főszerkesztő-műsorvezetője szerint a nyilvánosságnak óriási ereje van, és ezt ki kell használni a tisztán látás érdekében.
Kálmán Olga második könyvében a menekültekről írt. Érdekelte, hogy honnan, miért jöttek ezek az emberek, közben mi történt a politikában, mi mit váltott ki? Minek mi volt az oka?
– Már az év elején látszott, hogy valami olyasmi kezdődik Európában, azon belül ebben az országban, amire még nem volt példa! Mégis sokakat ért meglepetésként, ami történt. Érdekelt, hogy kik ezek az emberek, akik elhagyták a hazájukat. Miután az írást nagyon megszerettem, rájöttem, hogy ez az a téma, ami nagyon érdekel, amiről ebben az évben írni kell és érdemes. –
Az írónő nem tudta megmondani, hány emberrel beszélt a civil tolmácsok segítségével – mellesleg az ő sorsuk is nagyon érdekes.
– Millió ember, millió történet, millió sors, de ami közös volt riportalanyaimban, hogy nagyon nehezen nyíltak meg – függetlenül attól, hogy férfiak vagy nők, iskolázottak, vagy egyszerű földművesek. A múltról, az elhagyott országról, faluról senki sem akart beszélni. Visszatérni sem akar senki – egyelőre biztosan nem. –
Csak lassan jutott el odáig, hogy egy szír lány nekiadta a naplóját, amit fel is használt a könyvhöz. Tanácsot nem vártak, nem kértek, vissza is csak egyszer kérdezett egy eritreai fiú.
– Ennek a fiúnak minden testvére külföldre menekült már. Azt sem tudja, hol élnek. Amikor megkérdeztem, hogy nem hiányoznak-e, azt válaszolta, neked hiányoznának? Persze, hogy hiányoznak. Ennek a fiúnak esélye sincs arra, hogy valaha is együtt láthassa a családját. Ezért megelégszik azzal a gondolattal, hogy a többiek jól vannak – valahol Európában. –
Kálmán Olgának ez a második könyve, de ez az első, amelyiken lányával, Lucával dolgozott együtt. Lucát évekkel ezelőtt szőke copfos kislányként láttam utoljára. Ma BKF-en végzett kész fotós.
– Azt szerettük volna, hogy a képek is a helyzet, a sorsok, az egész történet megértését szolgálják. A szövegrészekhez egyenként válogattuk, illesztettük a felvételeket. Az első perctől kezdve felvillanyozott minket a közös munka. Egyszerűen felemelő volt! –
A fotózással egyébként nem volt gondjuk. Boldogan álltak kamera elé a menekültek.
– Szelfiztünk, közös képeket készítettünk, összeölelkeztünk, semmi kifogásuk nem volt az ellen, hogy írjak róluk, hogy lefotózzuk őket. Viszont abban a pillanatban, amikor azt kértem, hogy írják alá a papírt, hogy hozzájárulnak az interjú közreadásához vagy magához a fotózáshoz, merev elutasítás volt a válasz. Mindenhez hozzájárultak, de papírt nem írtak alá. Féltek, hogy valami olyan dokumentumot lengetek, ami egyet jelent a regisztrációval, a kitoloncolással. Ők nem akartak Magyarországon maradni. Ők – úton az álomországba – itt csak megpihentek. Nem akartak, csak egy jó szót, egy kis emberséget, amíg tovább tudnak menni. Nekik nincs visszaút. –
Az újságíró végérvényesen tett pontot ennek a könyvnek a végére, de az írást folytatni szeretné. Valami érdekes, izgalmast témát keres. Hogy az a politika, a televíziózás, vagy valami más lesz, az még a jövő zenéje.
Ezen a karácsonyon Demcsák Zsuzsa és Krizsó Szilvia is könyvvel jelentkezett!
Hozzászólás zárolva.