Rómeó és Júlia

Szikszai Rémusz először rendez a cívisvárosban.  A nagy szerelmen túl a történet időbelisége foglalkoztatja:

– Egy nagy klasszikust megcsinálni mindig kihívás. Amikor újra- és újra elolvastam a darabot, rám tört, mennyire nehéz, sokat dolgoztam azon, hogy melyik fordítást használjam, és kerestem, hogy mi is az, ami ebből engem érdekel a hihetetlen fellángoláson, szerelmen túl. Gyönyörű benne az idő rövidsége, és elgondolkodtató a közeg, amelyben megszületik: a gyűlölet közege. Nagyon szeretem Shakespeare-nél, hogy a két família gyűlöletének nem tudjuk az okát. Nincs néven nevezve, ez a heppjük, már-már hagyományuk és ebből a hagyományból válik ki két gyerek, akik az emberiség legfőbb erényét tartják hagyománynak, azt hogy szerelmesek legyenek. Ha száz emberből százat megkérdezünk, mindenki a szerelem mellett fog voksolni, aztán kimegy az utcára, és fejbe vágja a másikat gyűlöletből. Nem vagyok optimista alkat. Az előadás vége két halál, vagyis sok halál, de a két főszereplőnk halála is, ami oktalan. Ha a szüleik nem azzal lennének elfoglalva, hogy a gyűlölet mit jelent az életükben, akkor az is fontos kérdés lehetne, hogy mit jelent a gyerek az életükben?!

A történet szereplői olyanok, mint mi. Azt szeretném, ha a nézők magukra ismernének. Elgondolkoznának azon, hogy Debrecenben ezelőtt egy hónappal meghalt, öngyilkos lett két gyerek egy katolikus gimnáziumban, és mi mindannyian, ahelyett hogy azt mondanánk, hogy álljon meg a menet és mindennél drágább ennek a két gyereknek az élete,  s tegyünk azért, hogy ez ne történhessen meg, mit teszünk? Mutogatunk egymásra, áttoljuk a felelősséget, meghallgatjuk a rádióban a híreket, azt mondjuk, hogy Jaj Istenem! Jaj Istenem!, lekopogjuk, hogy szerencsére nem a mi gyerekünkkel történt meg a tragédia és elfelejtjük a hírt. Az is érdekel, hogy mi érint még meg minket? Van-e még egyáltalán közösség? Egy színházi közönség nekem közösség, mert tudnak együtt lélegezni egy előadással, meghatódnak, nevetnek együtt, és ha csak három percre is, de közösen elgondolkoznak valamin, akkor lehet, hogy egy grammal, tényleg csak egy grammal jobb lesz a világ, arra a három percre. Nem többre. Hátha elgondolkoznak a szülők és azt kérdezik valóban kíváncsian a fiúktól-lányuktól: Figyelj, hogy vagy? Egy héten csak egyszer másképp, mint egyébként. –

Vecsei Miklós egyik szerepálmát, Rómeót játszhatja a Csokonai Színházban. Úgy érzi, a klasszikus darab nem annyira generációs válságról beszél, hanem azokról, akik hisznek, és akik már nem a láthatatlanban.

– Van három-négy olyan szerep, amivel nagyon szerettem volna „találkozni” a pályám első éveiben. Rómeó az egyik. Hegedűs D. Géza, az egyetemi osztályfőnököm és mesterem mesélte, hogy mennyire szeretett volna Rómeó lenni, de másként alakult, de kívánja nekem, hogy adódjon rá lehetőségem, mert nagyon szép szerep. Sok közös dolog van bennünk Rómeóval, és olyan gyönyörű íve van a szerepnek, hogy egy egész életet le lehet élni benne.

Hálás vagyok Rémusznak azért, hogy az első perctől kezdve nem kell mást játszanom, mint ami vagyok. Bennem keresi Rómeót és nem fordítva. Sok lehetőséget ad az együtt gondolkodásra, és mellette járhatom a saját utamat, amiben bátorít. Szerencsés helyzet, hogy egy ilyen végletekig fűtött darabot épp egy színész-rendező állít színpadra, mert nagyon pontosan tud segíteni abban, hogy honnan fogalmazzak, hol keresgéljek. Shakespeare zsenialitása, hogy nincs olyan jelenetem, ami azért lenne benne, hogy csupán a történetet vigye előre. Minden jelenet egy nagy érzelmi lépcső. Azt érzem, hogy ezek a stációk majdnem mind megvoltak az életemben valamilyen formában, és szép feladat ezeket újra járni.

Van itt párhuzam a Liliomfival, amivel legutóbb foglalkoztam. Én ott sem generációs szakadékot éreztem, hanem embereket, akik még hisznek a láthatatlanban, és akik már nem. Bár gyakran annak látjuk, én ezt nem generációs szakadéknak érzem,  mert a 80 éves nagypapámról tudom, hogy lehetne Rómeó, mert hisz benne, és vannak, akiknek egyszerűen nem számít az, amit már nem látnak. Bár nem gondolok játék közben konkrétan arra, hogy az apám, vagyis Montague mit akar, vagy mit nem, egyszerűen csak érzem, hogy az ő világa már nem befogadó azokra az értékekre, amiket mi, Rómeók képviselünk. Vagy csak éppen nem találják meg egymást ezek a szándékok, mert annyira elvakítja őket a környezet elvárása vagy gyűlöletszítása.

Én például Tybaltot és Parist is jó csávóknak tartom. Csak annyira végletes ez a négy nap, hogy egy pillanata nincs Rómeónak mélyen belenézni a szemükbe és megkérdezni, hogy biztos, hogy így kell lennie?
Azért is szeretem, mert nagyon tiszta ez a darab, és minden pillanata iszonyatosan igaz. Nincs benne semmi álszenteskedés, és minden lehetőséget megad egy színésznek, hogy igazán mélyen adja magát.

A díszletet Varga Járó Ilonka m. v., a jelmezeket Kiss Julcsi m. v. tervezte. A rendezőasszisztens Szőke Zsanett.