HÁROM ÉVTIZEDE INDULT A MŰVÉSZETEK VÖLGYE
Kapolcs harminc évéről, személyesen – interjú Galkó Balázzsal
Évekig Galkó Balázs színművész volt a Kapolcsi Művészetek Völgye arca. A rendszerváltás évében indult első, tisztán kulturális rendezvénysorozat az elmúlt években számtalan változáson ment keresztül, módosult a tulajdonosi kör, de a fókusz mindig is a kultúrán volt. Galkó Balázzsal az eseményhez köthető személyes emlékeken méláztunk el egy pillanatra.
- Harminc évvel ezelőtt mi volt Kapolcson? Emlékszik még?
- Egyszer suhantam át a falun; nővérem Tapolcán lakik, őt látogattam meg. A lényeget tekintve az volt, amit ma is lát, házak, és persze nyugalom, lassúság. Ezek nem változnak.
- Miért pont Kapolcs?
- Márta István pár évvel a rendezvény előtt arra járt, megtetszett neki a falu, beleszeretett, és vett ott egy házat. Innentől kezdve pedig nem volt megállás.
- Azonnal az induló koncepció része volt, hogy ez egy multikulturális fesztivál lesz?
- Ez egy mélyebb gyökerű történet. Mindannyian, akik később valamilyen szerepet vittünk a Művészetek Völgye létrehozásában, gyerekként a Lorántffy Zsuzsanna ének-zenei általános iskola tanulói voltunk. Ebben az iskolában pedig egyfajta multikulturális oktatás folyt, ének, zene, tánc, kóruséneklés órák voltak; mi más is lehetett volna Kapolcson, mint a különféle műfajok, művészeti ágak kísérleti terepe, olvasztótégelye. Egyszerűen adta magát, hogy itt ennek kell lennie.
- Közvetlen előzmények? Merthogy biztos volt valami Kapolcs 1.0 is.
- Márta Pista ott csinálta meg a nyolcvanas évek közepén Támad a szél címmel az egyik, ha nem a legjobb lemezét, amihez Szkárosi Endre írta a szöveget. Mindenki, aki alkotótársként részt vett a lemez létrejöttében, később valamilyen szerepet játszott a későbbi rendezvényen, ötletadóként, szervezőként, vagy éppen fellépőként.
- Galkó Balázst milyen szerep találta meg?
- A szocreál ( a fiatalabb olvasók kedvéért szocialista realista) parafrázisaként Cili mama kocsmájában megcsináltam a ’kocsreált’, ahol aztán mindenféle performansz előadásnak helye volt. Emlékszem, a kocsma kerítésére ráfestettük a kor szokásos állami szlogenjének első felét: Éljen és virágozzék!, majd szép lassan kezdtünk belőle betűket eltüntetni. Így lett hamarosan Éljen és rágózzék!, és így tovább, a végtelenségig.
- Mennyire volt nehéz a helyiekkel szót érteni? Nem ódzkodtak a városi, nadrágos emberektől?
- A tolmácsolásnak forint a neve. Bevontuk őket a kezdeményezésbe, a szállásadás, a vendéglátás őket gyarapította, amúgy ez is inkább csak egy városi legenda: nem beszélünk mi más nyelven, a megértés valójában a jóindulat ösvényén érhető el.
- Galkó Balázs esetében mindez hogy alakult?
- Én először Taliándörögdre mentem le, Mohos Jóska kocsmájában pedig valaki megütögette a vállamat. „Mondja, magának a Galkó Ferkó a rokona?” – kérdezte egy nálam két fejjel magasabb ősz üstökű ember. A nagybátyám – mondtam. Ő az ötvenes években Halimbán és Nyirádon volt vájár, a helyi falvakban pedig ő volt a legismertebb fekete vágó. Márpedig akkor, aki disznót tartott, az biztosan ismerte. Így fogadtak be és el engem is.
- Mi változott a Művészetek Völgye megrendezése óta Kapolcson és a környező falvakban?
- Ahogy Ady mondja: „A honi rozsda megfogta, megette.” Azaz minden. Lélek, gondolat tökéletesen más, mint voltak ’89-ben. Köszönni nem tudnának, ha szembe találkoznának egymással. Amúgy meg, meg kell nézni.
Facebook hozzászólás
Hozzászólás zárolva.