Egy lombikos anya a lombikprogramról

„Teljesen ki kéne iktatni a gyakorlatból a lombikprogramot, mert súlyos bűnöket követünk el vele” – nyilatkozta pár hete ismét Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki konferencia elnöke. A kormány ugyan nem állt mellé, de a püspök kitart amellett, hogy a lombik helyett olyan módszerekhez kell folyamodni, ami nem jár együtt megfogant életek elpusztításával.

• Én nem haragszom a püspök úrra, – mondja Brezina Kinga szinte nevetve -, inkább csak sajnálom, mert nem tudja, miről beszél. És ezt nem úgy értem, ahogyan legyintünk valakire, aki butaságokat mond, hanem, hogy ő valóban nem ért hozzá, tehát nem lát bele, így azt sem tudja, hogy nincsenek elpusztított életek. Én nem ismerek olyan szülőket, akik hátrahagytak volna embriót, mondván, van már egy-öt gyerekünk, több nem kell. Minden szülő él az összes lehetőséggel.

• Sokkoló volt, amikor kiderült, hogy természetes úton nem lehet gyereketek?
  

• Hát, nem voltunk nagyon vidámak, de én azonnal azt kerestem, mi a megoldás. Számunkra az is út lehetett volna, hogy örökbe fogadunk. Teljesen azonos értékűnek gondolom a gyerekvállalás ezen módját is. Egyet tudtunk biztosan, hogy lesz gyerekünk, mert mi így láttuk magunkat családként. Miközben szerintem semmi baj azzal, ha valaki nem szeretne, messze jobb, mintha csak egyfajta elvárást teljesít a társadalom, a család, vagy a párja felé.

• Nektek mi volt az út? Kivizsgálások, inszeminációk és aztán lombik?
  

Nálunk a lombik volt az egyetlen opció. És köszönöm a jóistennek, hogy ha nem is elsőre, de viszonylag hamar várandós lettem a nagyobbik fiammal. Pár évre rá pedig megszületett a kicsi is – de ő sem egyből.

• Volt valami különleges elvárás az orvos részéről, hogy mit szabad, mit nem?
  

• Nem, de az a helyzet, hogy ez is nagyon változó. Ismerek olyat, aki mozdulatlanul feküdt és sajnos mégsem sikerült, meg olyat is, aki elképesztően aktív volt és gond nélkül megmaradt terhesség. Én semmit se változtattam az életvitelemen.

• Azt mondtad, nem elsőre fogantak meg a fiúk…

• Vannak veszteségeink, igen, de szerintem a gyász egy nagyon intim dolog, erről nem szeretnék bővebben beszélni.

• A fiaid tudják, hogy ők lombikgyerekek?
  

• Tisztában vannak vele, de nincs lombiktudatuk – ha létezik egyáltalán ilyen kifejezés. Régebben jártunk találkozókra, de egy idő után nem volt kedvük ehhez, mi pedig nem erőltettük, így elmaradtunk onnan. Egyébként, ha megkérdezik tőlem, tudják-e a fiaim ’hogyan készültek’, akkor vissza szoktam kérdezni, hogy ti beszéltek-e arról az éjszakáról, amikor a tied fogantak? Én elég nyíltan kommunikálok mindenről, de nem hiszem, hogy része kell legyen az identitásunknak, hogy lássuk magunk előtt a fogantatásunk pillanatát.