A depresszió betegség, amit gyógyítani kell!

• Az igaz, hogy decemberben, de főleg karácsony táján megnő az öngyilkosságok száma?

• Nem, ez egy tévhit. Noha valóban nehéz időszak lehet ez sokaknak, valójában a május és a június a  legterheltebb időszak ebben a tekintetben. Ennek hátterében az áll, hogy a betegségeknek van egy őszi-tavaszi  csúcsa, és mivel a kezeletlen depresszió legsúlyosabb szövődménye az öngyilkosság, így ez a két adat így függ össze egymással.

• Annak van magyarázata, hogy miért ekkor csúcsosodik ez ki?
• A depressziónak számos oka  van és az egyik fő ok, a biokémiai zavar az agyban. Ilyenkor több idegingerület átvivő anyagnak az egyensúlya felborul, és a szerotonin koncentrációjának a hullámzása pont tavasszal és ősszel van a minimumom.

Ne felejtsük el, ebben a betegségben számítanak a pszichológiai tényezők, de nem az a depresszió, hogy kimerültem, gondjaim vannak a munkahelyemen, szerelmi bánatom van, társtalan vagyok, magányos vagyok, kudarc ért, csalódtam.
Ez mind lehet alapja a kialakulásnak, de ezek önmagukban nem jelentenek betegséget, legfeljebb egy enyhe reaktív depressziónak mondhatjuk, amihez elsősorban pszichoterápiás kezelésre van szükség.

• A komolyabb eseteknél azonban nélkülözhetetlen a gyógyszeres kezelés és ezek már nem függnek össze szorosan a külső eseményekkel. Egy válás, egy haláleset olyan egyértelmű trauma, amiben a pszichoterápia segít, de egy depressziós nem tudja megmondani, mi a baj, mi rossz az életben, ő mégis kilátástalannak, reménytelennek látja a helyzetét, amelyből egyetlen kiút a halál, amivel megszabadítja magát és a környezetét is a saját szenvedéseitől.

• Hogyan tudja eldönteni valaki, akit egy komolyabb veszteség vagy sérülés ért, hogy egy normálisan zajló folyamatban van, vagy ez már átlépte azt a küszöböt, amikor szakemberhez kell fordulnia?

• A következő a kulcsa ennek: ha van egy markánsan elkeserítő ok – elvesztettem a munkám, elhagyott a  párom – akkor normál reakció, ha szomorú vagyok, lehangoltnak érzem magam emiatt, és aktuálisan reménytelennek látom a helyzetet. Ugyanakkor, ha a depresszív hangulat mellé más tünetek is társulnak, például az örömérzés elvesztése, az érdeklődésünk megszűnése addig fontos dolgok iránt, és ezek mellett jelentkeznek olyan vegetatív tünetek, mint étvágytalanság, a szexuális vágy csökkenése, szorongás, alváshiány, de főképpen az öngyilkosság gondolatok megjelenése, ez már kezelendő depresszióra utalhat.

• Azért ezeket szerelmi bánatban sokan érezték, éreztük már…  

• Így van. Vagy akár gyászban is. Ezért fontos kiegészítése a fentieknek, hogy amennyiben ez a reakció nem áll arányban a kiváltó külső okkal, és tartósan, heteken keresztül nem enyhülnek a tünetek, akkor már érdemes felkeresni egy szakembert.

• Pszichológust, vagy pszichiátert?

• Enyhébb esetekben, ahol még nem olyan markánsak a tünetek, lehet pszichológushoz fordulni, és valószínűleg sikerül feldolgozni ezt a stresszhelyzetet. De egy középsúlyos, súlyos depressziónál a pszichoterápia már kevés, mert ott már nem elég a belső tartalékok aktiválása, amivel – „akaraterővel” – ki tudna jönni az illető az állapotából. Ilyenkor vissza kell állítanunk az agy biokémiai egyensúlyát, ezért gyógyszeres kezelést alkalmaznunk, amivel nagyon jó eredményeket lehet elérni. Ezeket természetesen csak orvos írhatja fel, tehát ilyen esetekben a pszichológus önmagában nem tud segíteni.

• Annak nincs veszélye, hogy a gyógyszerek ugyan jól hatnak a páciens aktuális állapotára, de ezzel mintegy fedve marad a kiváltó ok? Vagy a gyógyszeres kezeléshez mindig társul pszichoterápia?

• Jól tud működni a kettő együtt, de nem minden esetben. Nagyon súlyos depressziónál ugyanis a beteg egyszerűen nem férhető hozzá. Amikor valaki ilyen állapotban van, sokszor megkapja a hozzátartozóitól, hogy „most már szedd össze magad” „elég volt a szenvedésből” „öltözz fel”, stb. A páciens szeretne ezeknek megfelelni, de képtelen megvalósítani. Vagyis a depresszió nem akaratgyengeség, ez nagyon fontos. Terápiában is azt keressük, mi az a minimum aktivitás, amire ő képes és nem állítunk elé megugorhatatlan elvárásokat. Hogy érzékeltessem: hiába visszük kabaréba a depresszióst, hogy ott majd milyen vidám lesz, valójában a lehető legrosszabbat tesszük vele, mert nem képes ráhangolódni az előadásra, vagyis nem lesz vidám, sőt, még attól is szenvedni fog, hogy elrontja mások szórakozását. Tehát konkrétan ártunk neki. El kell fogadni, hogy a depresszióról nem tehet az illető. Egyébként a lakosság 10-12 százaléka átesik ezen élete során legalább egyszer. Vagyis ez nem ritka és főleg nem szégyen!