Scherer Péter: „Most már papírom van róla, hogy vicces vagyok” – interjú

• Rendszerint humoristáknak adják ezt az elismerést. Meglepődtél, hogy 2020-ban te lettél a díjazott?
• Nagyon! Egyáltalán nem számítottam rá! Tagadhatatlan, hogy az emberben néha vannak olyan gondolatok, hogy: pont húsz éve vagyok a pályán; vagy: talán ez az alakítás jól sikerült, igazán klassz lenne, ha kapnék érte valamit. De a Karinthy-gyűrű tényleg meg se fordult a fejemben! Szóval valóban nagy meglepetés volt! És a legjobb az egészben, hogy a családom felé egy óriási fegyvertény.

• Hogyhogy? Szerintük nem vagy elég szellemes?

• Tudod, hogy van ez. Ők már kiismerték az észjárásomat, a humoromat és amikor mondok valami jó poént – legalábbis, amit én annak gondolok -, akkor ez a reakció jön rá, hogy: „Jaj apa, hagyjál már…” Főleg a kamasz fiamtól. De mióta megkaptam a gyűrűt, ilyenkor azt válaszolom: „Tessék csak röhögni, mert most már papírom van róla, hogy vicces vagyok.”

• Karinthy más vonatkozásban is meghatározó az életedben, hiszen az ő novelláival Ki mit tudokon szerepeltél.

• Egészen pontosan Úttörő kulturális seregszemléken. Ebből volt iskolai és városi, és bár mindegyiket megnyertem – ötödikben, hatodikban, hetedikben és nyolcadikban is -, nem volt tovább. De így is kaptam ettől sok jót. Egyrészt, hogy az ajkai kultúrházban igazi színpadon állhattam, 600 fős közönség előtt és sikerült őket megnevettettem; másrészt, hogy mehettem minden nyáron a szepezdi úttörőtáborba, ami a legnagyobb buli volt a világon.

Egyébként ezt az egészet Sári néninek, az irodalomtanáromnak köszönhetem, aki talán meglátott a szememben valami huncutságot, és a kezembe adott egy Karinthy novellát azzal, hogy ha tetszik, tanuljam meg, mert szerinte jól elő tudnám adni. Hát így kezdődött a rajongásom és valahogy ezzel a gyűrűvel körbeért a dolog.

Ráadásul annál is örömtelibb, hogy most kaptam meg, mert Gyulay Eszter dramaturg barátommal épp Karinthy, Utazás a koponyám körül című kisregényét dolgozzuk fel. Az előadásban benne lesz még Marton Robi kollégám, aki színész, de most zenélni fog, és még egy énekesnő/színésznőt keresünk maguk mellé, így áll majd össze a produkció. Karinthyt én játszom, a zenei betétek és a kisebb szerepek pedig kettejükre várnak.

• Vannak nevek a fejedben? Vagy castingolsz a női szerepre?

• Nézelődünk. A casting az olyan csúnya szó. Színházban nem is annyira jellemző. Persze előfordul, hogy egy kezdő színészt elhívnak bemutatkozni, de a casting igazából a filmekre jellemző. Úgyhogy én is inkább úgy fogalmazok, igyekszünk megtalálni a játszótársunkat.

• Úgy tudom, a Válótársak Dávid szerepére komoly casting volt, többször is visszahívtak. Nem zavart, hogy nem tudtak azonnal dönteni?

• Nem. Több okból sem. Egyrészt ez egy kiemelt produkció volt, az első prémiumkategóriás heti sorozata az RTL-nek, teljesen érthető volt, hogy a legnagyobb odafigyeléssel válogatták a szereplőket. Én pedig 15 évvel idősebb voltam a megírt karakternél, ezért nem feleltem meg. Aztán felhívott Kovács Dani barátom (Kovács Dániel Richárd, a sorozat rendezője – a szerk.) és azt mondta: „Pepe, kitaláltam valamit! Bejössz egy utolsó castingra, frissen borotválkozva, befestjük a hajad, rád adunk egy öltönyt, megcsináljuk a jelenetet és meg fogják venni.” És így is lett.

• Az sem zavart, hogy miközben akkor már olyan szerepek voltak mögötted, mint a Bárka legendás Szentivánéji álom című előadása, vagy Jancsó Miklós filmjei, mégis egy ilyen populáris sorozat hozta meg számodra az igazi népszerűséget?

• Nem, dehogy! Én tisztában vagyok vele, hogy inkább az értelmiségi színházbajárók között voltam ismert, hiszen javarészt független produkciókban játszottam. Életem legfontosabb időszakának filmjei Jancsó Miki bácsihoz köthetők és igen, ezek valamilyen szinten ugyancsak marginális alkotások. De ez nem baj. Így van ez például a szépirodalomban is. Biztos vagyok benne, hogy Esterházy Péter se sértődött meg, ha valaki nem a Harmonia cælestis miatt ismerte fel, hanem mondjuk úgy tartotta számon, mint a híres focista, Esterházy Márton bátyját. Ahogyan alighanem jóval kevesebb emberhez jutnának el a két zseniális költő, Erdős Virág és Lackfi János versei, ha nem lennének ilyen intenzíven jelen a világhálón. A színház is egy ilyen közeg. Magyarországon nagyon nagy imádata van a színháznak, szerintem ebből a szempontból csodálatosak a magyarok. Színházi színésznek lenni jó érzés, de azt be kell látni, ha egy független társulat tagja elmegy vidékre játszani, vagy fordítva, egy vidéki színész jön Budapestre, az utcán nem nagyon fogják felismerni. Nem kiáltanak utána, hogy milyen remek Hamlet volt. A tévét viszont nézik. Ilyen dolog ez. Ezt el kell fogadni. De például pont nemrég történt velem, hogy utaztam a metrón, és odalépett hozzám valaki, hogy: „Művész úr, én maszkban is megismerem magát! Tudja, láttam a Mester és Margaritát a Szkénében, harminc évvel ezelőtt és szeretném elmondani, hogy nekem az az előadás életem egyik legnagyobb élménye volt.” Elképesztően jólesett. De ez a ritkább. Azonban, ha az ember bemozgatja kicsit az arcát a képernyőn, sokkal többen mosolyognak rá. Aznap tuti.

• Azért te sem akármiben mozgatod az arcod. Vállalhatatlan dolgokban nem láttunk. A Válótársak abszolút minőségi sorozat, ami tulajdonképpen elindított egy olyan vonulatot, amire aztán rá lehetett húzni az Alvilágot, vagy a Mellékhatást is.

• Örülök, ha így látod. Ezek olyan sorozatok, amelyek presztízst adnak a csatornának. De egy kereskedelmi tévé a nézettségből, a reklámokból él. Lehet, hogy egy ilyen prémium dolgot a kevésbé emelkedett műsorok bevétele finanszíroz. Tehát minden műfajnak megvan a létjogosultsága – amíg nézik. Ha valamiről elkapcsolnak, az lekerül a műsorról. Amikor mentem aláírni a szerződésemet az RTL székházba, a liftben az előző napi nézettség volt kirakva. Így tudatosítva mindenkiben, hogy bár lehetnek más mérők is – intellektuális szinten például -, de az elsődleges viszonyszám a nézettség. Szóval mindent a helyén kell értékelni és nem kell állandóan összehasonlítgatni a különböző műfajokat.