Négykezes a zongorán és az életben
Sztálin, a nagy Szovjetunió teljhatalmú ura Zsdánov kultúrkomisszárral berendelteti a Kremlbe az idős Prokofjevet és az ifjú Sosztakovicsot. A Nyugatot járt világhírű komponistával és az ambiciózus ifjú zsenivel Minden Dolgozók Barátjának és Tanító Mesterének ördögi tervei vannak: megteremteni a nem létező szocialista realista muzsikát. A megalázó műhelymunkát Sztálin dirigálja. A két zeneszerző zongorán, és az életével játszik. Ez a rövid története David Pownall: Mesterkurzus című darabjának, amit február 17-én mutatnak be a debrececeni Csokonaiban.
Az ötvenes évek szindrómája, a zsdánovi kultúrpolitika a keleti blokk országait is jóvátehetetlenül sújtotta. A művészek fizikai megsemmisítéséig menő terrort Magyarországon is az adminisztratív szellemi terror váltotta föl: a másként gondolkodó alkotókat szilenciumra ítélték, ellehetetlenítették, megbélyegezték, erkölcsi halálra ítélték. Az ’56-os magyar forradalom tüze lángra lobbantotta, de nem tudta az eszmeuralmi rendszer minden kottalapját elégetni.
A Mesterkurzus rendezője, Pinczés István ma Jászai-díjas huszonhét évvel ezelőtt már színre vitte a darabot Dobák Lívia dramaturg segítségével.
– Korábban nagyon realista megoldásokban gondolkodtunk, vagyis semmi olyasmi nem történt a darabban, ami egy szobában hasonló helyzetben ne történhetett volna meg. Akkor csak Sztálin, Zsdanov, Prokofjev és Sosztakovics volt a színpadon, a Hadnagy és 2 katona. Most kevésbé hagyományos színházi formanyelven, erőteljesebb rendezői szemlélettel, más színészi játékmodorral szólalunk majd meg. Indokolt esetben nagyon eltolódunk a szürreália felé, hisz az a hat-hét katona, akik kiszolgálják Sztálint, és különböző akciókat bonyolítanak le, más-más formában, allegorikus figurák képében is megjelennek. Sok olyan allúzió lesz az előadásban, ami tovább tágítja az értelmezési tartományt: a Bibliából, a Godot-ra várva című darabból, más művekből is vissza-visszaköszönnek finoman elbújtatott motívumok. A darab stílusa így inkább tart rokonságot az örkényi, różewiczi, mrożeki társadalmi abszurddal, ahol valóságos, hihető helyzetekben a művész és a hatalom abnormális viszonya sokkal inkább előtérbe kerül, mint a sterilebb, nyugati típusú abszurd darabokban. Egy olyan abszurd, szürreális, szatirikus játékot látunk most – ellentétben a 89-es realista-dokumentarista produkcióval –, ahol egy embertelenül diktatórikus társadalmi viszonyrendszer esszenciája és a bomlott agyú diktátor karakterrajza szinte már önmaga paródiájába fordultan, mégis életveszélyesen jelenik meg a két művész zenés kihallgatása során. –
Zsdanov szerepét Jámbor József alakítja.
– Nap mint nap el kell viselnem egy veszélyes pszichopatát, akinek kegyetlenségénél már csak középszerűsége és butasága nagyobb. Mellette én is egyre butább és kegyetlenebb leszek.
Persze, nem csak a félelem tart a közelében. Sikereket várok ettől a helyzettől, hatalmat, előnyöket. És végtére is! Én vagyok mellette a második legerősebb ember…, vagy a harmadik…, vagy…
A darabbéli Zsdanov eladja a lelkét egy Sztálin nevű ördögnek. Én, Jámbor József, a színész azért játszom, hogy ezt soha ne kelljen megtennem. Hogy soha ne kelljen megtennünk. –
Sztálint Szalma Tamás m.v., Prokofjevet Csikos Sándor Jászai-díjas, Érdemes Művész, Sosztakovicsot Rózsa László, Zsdánovot Jámbor József alakítja.
Hozzászólás zárolva.