Nem egyformán szenvedik meg az afgán nők a tálib uralmat
Folyamatosan érkeznek az elborzasztó hírek az újra tálib uralom alá kerülő Afganisztánból. Lassan már remény sincs arra, hogy a nők számára biztosított jogokat, amelyekkel az afgán lányok és asszonyok az elmúlt húsz évben valamelyest élni tudtak, a hatalomra került tálibok meghagyják. Sárközy Miklós Közel-Kelet szakértő, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy az ország fejletlen, déli tartományaiban élők számára kevésbé idegen ez a fajta jogkorlátozás, ez elsősorban azok számára valódi tragédia, akik a modernebb északi országrészben élték meg az elmúlt húsz évet.
Elsősorban azt kell megértenünk, hogy amióta Afganisztán, mint ország létezik, nincs egységes afgán női sors. Nincs egyféle afgán nő sem, szélsőséges különbségek vannak életmódban, kultúrában. Gyakorlatilag mindenben, ami az élet kereteit jelenti ebben a közép-ázsiai országban. Gyökeresen más életet folytat a törzsi, alapvetően elmaradott, már-már középkori viszonyok között élő kandahári lány, vagy asszony, mint az (esetleg) amerikai iskolában végzett, nyelveket beszélő, dolgozó, magát eltartó kabuli, városlakó nő – vázolja föl Sárközy Miklós a tágabb afgán viszonyokat.
Ne feledjük, hogy Afganisztán esetében a világ egyik legszegényebb országáról beszélünk, mely nem is organikus módon jött létre. A nagyhatalmi akarat alkotta meg: a cári Oroszország és a világbirodalmi státuszra törő Anglia ütközőállamként hozta létre a térség népeinek, országainak féken tartása céljából, a régiós egyensúly politikát érvényesítve. Gyakorlatilag afgán államiság csak a 18. század közepe óta létezik.
Ahogy a szakértő fogalmaz, afgán nemzetről is nehéz lenne beszélni. Az ország legnagyobb, és egyben meghatározó etnikuma a népesség 42 százalékát kitevő pastuk, a „fennmaradó” 58 százalék pedig tadzsikokból, üzbégekből, hazarákból és még vagy tucatnyi egyéb nemzeti és vallási kisebbségből rekrutálódik.
Középkori viszonyok, elmaradt modernizáció, kezdetleges államiság
Ami azonban a leglényegesebb, a nők életére és sorsára is alapvetően kiható tényező, hogy Afganisztánban nem játszódott le egy olyan fajta, a nyugati mintákat követő modernizációs folyamat, mint, ami megtörtént például Iránban a sah uralkodása idején, vagy Atatürk alatt Törökországban.
Nem épült ki egy, az ország alapvető infrastrukturális igényeit kielégítő közúti és vasúti hálózat. Az egységes állami intézmények csak nyomokban léteztek, közoktatásról, gyermek és anyavédő intézkedésekről és intézményekről pedig még beszélni sem lehet.
Nyugati értelemben vett városiasodásról gyakorlatilag csak Kabul, a főváros esetében beszélhetünk (pár nagyobb városban még rálelhetünk a városiasodás kezdetleges nyomaira). Az ország északi, Szovjetunióval határos sávja a fejlettebb térségek közé tartozott, viszonylagos nyugatias értékekkel és életlehetőségekkel, míg a déli, Pakisztánnal és Indiával határos rész esetében egy rendkívül fejletlen, szegény, elmaradott, értékeit tekintve pedig a középkori viszonyokra emlékeztető országrésszel kell szembesülnünk. Afganisztánban máig a lakosság nyolcvan százaléka falun él, vagy nomád, a 38 millió afgán polgár húsz százaléka városlakó csak.
Hozzászólás zárolva.