Autók nélkül a világ – gondolatkísérlet a járvány árnyékában
Közlekednünk kell. Ez annyira magától értetődő és közhelyes, hogy el is tekinthetünk a mellette szóló érvek felsorolásától. Amiért még sem tesszük ezt, az azért van, mert így talán magunk számára is magyarázattal szolgálunk, miért nem lehet még sokáig megúsznunk azt, hogy fosszilis energiával meghajtott, azaz töméntelen mennyiségű széndioxidot kibocsátó járműveket, közöttük az autókat használjunk. Jegyzetünket az Autómentes Világnap idejére időzítettük.
Autómentes. Ízlelgessük csak a kifejezést egy kicsit, és mindeközben próbáljuk megfejteni a jelentését, kíséreljünk meg a mélyére hatolni.
Autó nélkül (mint ahogy bármiféle közlekedési eszköz nélkül) élni, létezni ma már nem nagyon tudnánk. Ez kvázi lehetetlenség, úgyhogy kezeljük tehát egyfajta evidenciaként.
Ugyanakkor nyakunkon a klímakatasztrófa, mindennapi következményeit is érezzük már. Nem a távoli jövő problémája, nem csak a gyerekeink, de mi magunk is elszenvedői vagyunk annak, hogy a légkörbe kerülő széndioxid mennyisége már régen „több a soknál”. Születhet Párizsban bármilyen klímacél és nemes elhatározás az elkövetkező évtizedre, ezek betartása – minimum – kérdéses, de leginkább reménytelen.
És itt van (és most a matematika fogalomtárából csenjük el a kifejezést) egy sajátos „változó”, a koronavírus, és az általa generált világjárvány. No meg a nyomába járó sokféle lezárás, aminek az életünkre gyakorolt hatásai ma még jórészt teljességgel kiszámíthatatlanok.
A képzeletbeli képlet
Nézzük meg akkor a fenti adottságokat, állítsunk fel egy képzeletbeli képletet, majd próbáljuk meg megsaccolni (mert kiszámítani képtelenség lenne) a végső eredményt.
Globális világunk úgy van összerakva (most nagyon leegyszerűsítve) hogy egészen máshol, értsd, más földrészen, más országban stb. fogyasztjuk el a megtermelt javakat, és nem ott, ahol azokat előállítják, előállítjuk.
Általában a lakhelyünk és a munkahelyünk is több kilométerre van egymástól, az utazás néha fél napokat is elvehet az életünkből.
Ugyanez a helyzet gyakorlatilag mindennel, óvodával, iskolával, egyetemmel, a lakóhely, és a mindennapos teendőink (legyen az munka, tanulás, bármi) tényleges helyszínei olyan távolságra vannak egymástól, hogy áthidalásuk valamilyen közlekedési eszközt igényel.
A pandémia szembesített talán először minket a maga brutalitásában azzal, hogy mi is történik, ha megszakadnak a globális kereskedelmi útvonalak a járvány miatti lezárások következtében. Azzal is, ha például a gyógyszer alapanyagokat most már kizárólagosan előállító Indiából, vagy Kínából nem érkeznek meg a szükséges komponensek az európai és amerikai késztermék gyártóihoz időben (és a példákat még lehetne a végtelenségig sorolni).
A megoldás kézenfekvő, de egyszersmind a mai globális termelési szerkezetben kivitelezhetetlen: a gyártás és fogyasztás helyszínei kerüljenek egymáshoz olyan közel, amennyire csak lehet. A lokalitás szempontja legyen meghatározó.
Lehetnek persze áthidaló, vagy éppen időleges megoldások: elektromos autók, kötött pályán közlekedő, elektromos meghajtású országúti kamionok stb, mindezek azonban nem hoznak addig áttörést, amíg megmarad a jelenlegi globális termelési-fogyasztási struktúra. Ne feledjük a lítiumos akkumulátorok előállítása is energiaigényes, ahhoz is komoly mennyiségben kellenek fosszilis energiahordozók, és hát nem lehet lecserélni egyik napról a másikra a benzin meghajtású járműveket sem elektromos meghajtásúra.
A pandémia hozadéka
A világjárvány, és nyomában a lezárások sokféle tapasztalattal gazdagítottak minket. Említettük például, hogy a globális kereskedelmi szállítási útvonalak időleges megszűnése mekkora gondot jelentett az alapanyagra éhes gyártóknak.
Hozzászólás zárolva.