Interjú Enyedi Ildikóval, a Feleségem története film rendezőjével
„Az elengedés a személyiség nyeresége, sohase könyveljük a veszteség rubrikába”
Nemrégiben került a mozikba Enyedi Ildikó Feleségem története című filmje. A Füst Milán regényéből készült alkotás olyan alapvető témákat, örök emberi kérdéseket tárgyal, minthogy miként fogadjuk el a világot olyannak, amilyen, hogyan tanuljuk meg elengedni a dolgokat, feladva görcsös kontrollkényszerünket, és hogy végső soron miért is nem baj, ha nem mi „vagyunk” a világ urai. Az is örömteli, ami van, nem kell tökéletességre törekedni – szól a film üzenete.
Legutóbbi filmje, a Testről és lélekről című alkotás úgynevezett szerzői film volt, most viszont irodalmi alapanyagból dolgozott. Hogy esett a választása Füst Milán művére, a Feleségem története című regényre?
Ezt a filmet már nagyon régóta el szerettem volna készíteni. Az pedig, hogy most valósult meg, talán még jobban előtérbe helyezi a történet aktualitását. A mondandó – bizonyos áttételekkel – hasonló módon időszerű, mint volt megszületésekor.
A regényt Füst Milán a második világháború előestéjén fejezte be, a történetet viszont a 20-as évek Párizsába, és Hamburgjába (és még pár, hangsúlyozottan európai helyszínre) helyezte. Ezzel a gesztussal egy nagyon határozott véleményt fogalmazott meg az elviselhetetlen kortárs valóságról és viszonyokról: nem a pillanatnyira reagált, hanem egy sokkal fontosabb, talán mondhatjuk azt, hogy életbevágóan fontos, örök jelenségre mutatott rá, jelesül arra, hogy hogyan is éljük az életünket.
Ilyen értelemben ez a film is nagyon személyes, ahogy valójában az összes filmem az. Hasonlóan Füst Milán művéhez, a személyes állásfoglalás nem az autobiografikus (önéletrajzi) elemek hangsúlyozásával valósul meg, hanem egy időben eltávolított történet mögé rejtve kap hangsúlyt: az élet örök, és mindenkit érintő kérdéseivel kell foglalkoznunk .
A #MeToo mozgalom berobbanásának pillanata – ami egybeesett a film készítésének idejével – különösen aktuálissá tette magát a művet is.
A filmben egy tradicionális maszkulin ethoszt képviselő férfi, a világtengereket járó Störr hajóskapitány szembesül egy, a saját normarendszerével semmiben sem kompatibilis világgal, párizsi felesége autonómiát igénylő életével. A történet a kapitány nevelődés regénye: hogyan ébred rá 7 leckén, egy komoly tanulási folyamaton keresztül, hogy az otthonról hozott megoldások, szokások, minták egy, az övétől eltérő világban mennyire nem működőképesek. Meglátja, hogyan is engedje el a mindent mindenkor befolyásolni akaró kontrollkényszerét, vagyis azt, hogy ne uralja a másik embert.
Störr a végén (nagyon sok kudarc után, de állandó kísérletezést és újrakezdést követően) megtanulja elfogadni a világot olyannak, amilyen, már nem akarja a saját képére formálni. Arra is ráébred, hogy az elengedés sokkal inkább a személyiség nyeresége; nem érdemes a veszteség rubrikába könyvelni.
A Testről és lélekről az egymásra találás nehézségeiről, bonyolultságáról szól, míg a Feleségem története az együttélés, a megtartás lehetségességéről, lehetetlenségéről tesz fel kérdéseket. Hogy gondolja, milyen perspektívái lehetnek egyáltalán két ember közös életének?
A Testről és lélekről zárójelenetében együtt reggelizik a női és a férfi szereplő egy szerelemben eltöltött szép éjszaka után. Ebben a feszengő, ügyetlen, suta reggelben már egyértelműen benne van, hogy nem lesz könnyű és akadálytalan az együttélés sem, ha egyáltalán együtt maradnak. Ugyanakkor az is benne van, hogy ez egyáltalán nem baj.
A Feleségem történetében is nagy hangsúly van ezen a „nem bajon”. Nem baj, ha nincs teljes kontroll a másikon, nem baj, ha nem mi vagyunk a világ urai; az is örömteli, ami van, nem kell tökéletességre törekedni.
Kicsit még visszautalnék a Testről és lélekről filmre: a nyitókép két szarvassal indul, a Feleségem története pedig hatalmas, óceánban alvó, lebegő bálnákkal. Van-e bármiféle szimbolikus üzenete ezeknek az állatoknak, vagy ebben az esetben puszta véletlenről van szó?
Nem kifejezetten bálnákat kerestem, a vágás alatti hónapokban viszont én végig azt éreztem, hogy ennek a filmnek a tenger alatt kell kezdődnie, hisz annak a felszínén lebeg Störr kapitány kicsi, „tojáshéj” hajója.
Ez a hatalmas, titkos vízalatti birodalom nem más, mint a mindannyiunkban meglévő, a tudatos és verbális szint alatt rejtőzködő rész. A film elején és a végén, egyfajta keretként tulajdonképpen a Kapitány is onnan beszél hozzánk.
Ezek az állva alvó, hatalmas állatok megidézik a kapitány alapvető karakterét is, a nagydarab, szenvedélyes ember erejét, ami ugyanakkor végtelen szelídséggel és tisztasággal párosul.
Képileg nagyon erősen megformált a film. A tengeren és a kikötőkben játszódó jelenetek, olyanok, mint egy-egy jól megkomponált, kimerevített kép, vagy képeslap, míg a két ember életéről szólók olyanok, mintha egy kamaradarab jeleneteit látnánk.
Nem akartunk maratoni hosszúságú filmet készíteni, így egy esztétikailag is érvényes megoldást kellett találni arra, hogy a tengeren töltött rendkívül hosszú idő alatt gyakorlatilag nem történt semmi érdemi a kapitánnyal. Ezt az állapotot kívántuk érzékeltetni az állóképszerű megoldással. A szárazföldi élet, ahová Störr a hajóutak után visszatért, viszont maga a nyüzsgés, a vibrálás, az élet, aminek szükségszerűen másfajta dramaturgiai íve kellett, hogy legyen és vizuálisan is egy másfajta megfogalmazást igényelt.
Hozzászólás zárolva.