„Ne szorítsd cipőbe a bébi lábát! Veszélyes lehet!’

Nosza vesz hát anyuka egy-két pár kis cipőt alig pár hónapos gyermekének, s rendszeresen rá is adja. S nem gondol bele, mennyire rosszat tesz gyermekének – tulajdonképpen gátolja a gyermek egészséges fejlődését.

Egyrészt az 5-6 hónapos csecsemő már elkezd „fogni”. S nem csupán a kezecskéivel, hanem a lábacskáival is segít az áhított tárgy megtartásában. (Pontosan úgy, mint a kis majmok – akitől ugyebár az ember is származik.) A cipő ebben egyrészt fizikailag gátolja a bébit, másrészt – ezen keresztül – érik az első kudarc élmények.

Másrészt a cipő szinte teljes egészében lekorlátozza a lábfej és a lábujjak szabad mozgását, reflexes összehúzódását, kinyitását. Ráadásul a bébiknek még aránytalanul magas a „rüsztje” a talpuk hosszához képest. Így az a cipő, ami méretileg tulajdonképpen jó lenne, szinte biztos, hogy szorít, s rontja a lábakban a vérkeringést.

Ha lábra áll a gyerek, akkor meg pláne ne adjunk rá rögtön cipőt! Lehetőleg hagyjuk mezítláb – hiszen a fogó, kapaszkodó reflex még benne van, és egészen addig benne is marad amíg abszolút stabilan nem jár, és fut. Ha nem tudjuk mezítláb hagyni, akkor a legjobb az olyan kis zokni, aminek a talpán tapadó korongocskák vannak, hogy ne csússzon el a gyerek a sima felületeken, és a lábfeje, lábujjai szabadon tudjanak mozogni.

Nem véletlenül ajánlják az orvosok, hogy a járni tanuló kisgyerek mászkáljon sokat homokban, fűben – azaz egyenetlen talajon. A talpakon a haránt izomzatot és a gyerek egyensúlyérzékét a legjobban ez a járás erősíti, hiszen a lábujjakkal kapaszkodva „dülöngélve” tud csak menni.

Amikor már jól tud járni, és futni, akkor viszont már kell a cipő, sőt a papucs is otthonra, mert a parkettán, betonon – azaz a sima felületen való járás viszont elősegíti a harántsüllyedés, közismert nevén a lúdtalp kialakulását.