„Egy autista kisfiú boldog anyukája vagyok!”

A bizonytalanságaimban a fiam volt segítségemre:nála jobb tolmács és idegenvezető nem kellett ahhoz, hogy megismerjem az autizmust.

2003 decemberében tudtuk meg a diagnózist,s 2004 januárjától egy heti 40 órás terápiába fogtunk egy terapeuta segítségével. Az ajtók becsukódtak, s én a másik szobában összeszorult gyomorral hallottam a terapeuta szavait”Nézz rám!”. Azóta már tudom, hogy ez egy speciális terápiás-beszéd.

Játék és viselkedésterápiák sokaságán mentünk keresztül, a terapeuták jöttek-mentek,de mi valahogy nem voltunk elégedettek az elértekkel: amíg ugyanis a fiunkra úgy tekintettek mint egy patológiás esetre és nem mint egy emberi lényre,addig muszáj volt tovább küzdenem és tanulnom is persze…

Aztán három és fél  év alatt rengeteg csodálatos dolgot tanítottunk meg Adamnek.

Most speciális iskolába jár, sportol és zenélni is tanul. S tudom, csak az segített ki minket ebből a helyzetből, hogy Adamet egy csodának, a vele való foglalkozást pedig örömnek tartom.

Meg kellet tanulnom, hogy a dolgok nem feketék és fehérek, s miután egyre több lehetőségem adódott, hogy autista felnőttekkel találkozzak, már egyedi személyiségként,álmok és vágyak hordozóiként tekintetek rájuk…Rengeteget tanultam tőlük, amikért egész életemben hálás leszek!

Ma már tudom, hogy nem mindegy,hogy ezeket az embereket csak könyveken, filmeken keresztül próbáljuk megismerni, miközben megtartjuk a kellő távolságot, vagy személyes kapcsolatba is kerülünk velük.

Nem hiszem, hogy a fiam kevesebb lenne, mint a többi gyerek. Nem tudok úgy tekinteni rá, mint egy beteg emberre, mert szülői szemem egyedinek és különlegesnek látja, aki megtanított a türelemre,arra,hogy néha meg kell állni és az esőcseppeket nézni- érzékennyé és figyelmesebbé tett a világ iránt.

Forrás: http://www.orato.com/ nyomán

Kiss Virág