„De ha én egyszer kinyitom a számat…akkor ordítok!”

Nálunk a nyaralások elementáris erővel lökik meg a gyerek hang- és szóállományát. Idén mindenfajta felhajtást mellőzve, Dorka egyik napról a másikra elkezdett mondatokat gyártani. Pontosabban szómondatokat- a lehető legerőteljesebb hangmagasságokban.

Rögvest új helyzetbe is pozícionálta magát- sejtésem szerint, valami láthatatlan bőrfotelt tolhatott valaki a feneke alá (gyanítom, hogy én vagyok a bűnös), mert mint egy nagyhatalmú főnök vette kezébe az irányítást. Az irányításunkat.

No, jó…csak az én irányításomat.

Így kis híján pedált tévesztett a párom, amikor az autóban helyet foglalva, nem sokkal az indulás után a következő hangsor töltötte be az autót: ROPIT!

Csak tömören és lényegre törően. Majd mikor három ropi is kikandikált a szájából, újra szólított engem: ÚJSÁGOT!- tetszik érteni? Olvasni akart.

Mikor kapott egy képes újságot, fél órán keresztül lapozgatta, és elmélyülten nézegette, miközben azon morfondíroztam, mikor is sikerült elsajátítani ezeket a nélkülözhetetlen szavakat.

Mivel hamar kikristályosodott, hogy ellentmondásnak nincs helye, így legalább némi udvariassági formulába igyekeztem gyömöszölni a felszólító mondatokat, s három izzadságszagú napot követően végre felhangzott a várva várt szó: KÉREM!

Ezt azonban a hangerő és hangszín olyan sokszínű játékával képes kivarázsolni a száján, hogy ezzel le is fedi a szeretném- akarom – követelem közlésskálát. A nyugalom tehát még várat magára.

Mit mondhatnék, mostanában gyakran eszembe jut a híres mondás:

„Legyen minden ember gyors a hallásra és késedelmes a szólásra”