Ha tökéletes gyereket akarsz, csak „megmérgezed” az életét!
Nemrég hallottam a rádióban azt a megállapítást, hogy manapság gyermekeinket a tökéletesség állapota felé hajszoljuk – akár tudatosan, akár úgy hogy nem is vesszük észre.
Mi ezzel a baj? Kérdeznénk tovább, hiszen természetes, hogy azt szeretnénk, hogy a gyerekünk legyen okos, szép, és sikeres a munkájában.
Hallgatva az érveket, kiderült, hogy arról van szó, miszerint a felnőttek látják, magukon érzékelik azt a fajta átrendeződést, ami az élethez, munkához való megváltozott körülményeket jelenti: a sokkal nagyobb létbizonytalanságot, az instabil jövőképet, kiszámíthatatlanságot. Ez félelmet szül az emberben, és hogy utódját minél inkább meg tudja óvni ettő l, ezért igyekszik úgy nevelni őt, hogy minél többet tudjon, minél jobban teljesítsen. Jó szándékról van tehát szó, csak éppen oda kell figyelni arra is, hogy a gyermek miként viseli ezt, hogyan hat a magatartására.
Ugyanis sokszor előfordul, hogy kisebb hibákat sem mernek bevallani a szüleiknek, ami lehet például egy elesés folytán kiszakadt nadrág. Ők ilyenkor attól félnek, hogy anyu, apu csalódik bennük. Hogy nem tudták „hozni a formájukat”, az idealizált képüket, és elrontották a dolgot. De miért kéne stresszelniük már akár óvodás vagy kisiskolás korukban? Legyen egy kis önfeledt gyerekkoruk (ami már sajnos egyre rövidebb az egyre erősebb követelményrendszer miatt)!
Mert annak a gyermeknek, akinek már kiskorától kezdve titkolnia kell kis, természetes baklövéseit, annak felnőtt korában sokkal nehezebb dolga lesz, és több problémával kell majd szembenéznie. Például hogy vállal majd felelősséget? Miként kezeli majd a kudarchelyzeteket olyasvalaki, akit arra neveltek, hogy a tökéletesség mintaképe legyen?
„Jó szóval oktasd, játszani is engedd, szép komoly fiadat”!(József Attila)
Hozzászólás zárolva.