„Drága cicókám! Te aztán kiismerhetetlen vagy…!”

Frederic Chopin szerint minden macskázással töltött perc értékes. Persze akinek nincs cicája, az nehezen tudja ezt elképzelni.

Ők különleges és misztikus állatok. Büszkék, és kiharcolják maguknak a tiszteletünket. Kegyeiket gyakran ki kell érdemelnünk. Ha féltékenyek, igyekeznek palástolni ezt, és abban a pillanatban amint újra egyedül vagyunk, rögtön kisajátítanak minket.

Megéreznek minden bajt. Olaszországban például azért tartanak három-négy macskát a háznál, mert ők előbb megérzik a földrengést, és látványosan jelzik is – úgy, hogy akár kivetik magukat a csukott ablakon keresztül is.

Néha az az érzésem olyan dolgokat is látnak, amelyeket mi nem. Amikor ezt először tapasztaltam, akkor értettem meg csak igazán a macskákhoz kapcsolódó misztikus hiedelmeket.

Ha betegek vagyunk, nem tágítanak mellőlünk. Sőt ha az ölünkben dorombolnak, az jó hatással van a szervezetünk működésére.

Mindegyikük külön egyéniség, eltérő szokásokkal, viselkedéssel. Ami azonban azonos, az az öröm, amit szereznek nekünk. Minden macskatulajdonosnak megvan a maga története kedvencéről onnantól kezdve, hogy a mosógépbe ellett, egészen odáig, hogy megtanulta hátsó lábaival kinyitni a hűtőt, és ételt vitt a környék állatainak. Az extrémitás a tetteikben rejlik. Az egyik pillanatban kis gyámoltalan, babusgatni való szőrgombolyagok, a másikban pedig már a ház urai.

Sosem lehet őket teljes mértékben kiismerni. Mindig figyelnek minket. Most is, ahogy e sorokat írom, a velem szemben heverésző cica szunyókál, azonban amint abbahagyom a gépelést, rögtön résre nyílik a szeme és követi minden mozdulatomat. Az ember nem tudja őket figyelmen kívül hagyni. Így, ha megbocsátanak, én most megyek is egy kicsit macskázni…