Gasztronómiai divathullámok

Világszerte több mint egy évtized óta figyelhető meg ez tendencia. Mindeközben szenved a magyar konyha, s nemzeti kincsünk látja annak is a kárát, hogy hiányzik a honi polgárság, a középréteg, amely a vendéglátás kultúrájának hordozója s éltetője lehetne.

A multinacionális élelmiszergyártók és a nemzetközi szállodaláncolatok váltak a gasztronómiai irányzatok meghatározóivá, egyaránt tudnak divatot, szokást teremtetni és temetni. Óriási a hatóerejük. Az uniformizálódás alól nem mentes egyetlen földrész sem, s ez érthető, hisz például egy szállodalánc a maga kétszáz tagszállodájával arra törekszik, hogy mindenütt egy és ugyanazon környezetet teremtsen, szolgáltatást biztosítson vendége számára. Függetlenül attól, hogy a hotel Bombayben vagy Brüsszelben áll-e. Mindez rányomja a bélyegét a gasztronómiára – háttérbe szorítva a nemzeti konyhákat – s párosul a médiumokban időről időre beindított mesterséges igénykeltéssel is.

Ha valahol egy tekintélyes orgánumban megjelenik – és soha sem véletlenül – például az az állítás, hogy a fehér húsú halak magas foszfortartalma rendkívül előnyösen és serkentően hat az urbanizált ember idegrendszerére, akkor ez az állítás először bekerül a kommunikációs hálózatba, majd valamely szállodaláncolat kínálatába is, s előbb-utóbb prioritásra tesz szert az étlapokon. A legközelebbi szakácsversenyen pedig már fő motívummá lép elő.

Mi pedig ezeket hiába tudjuk, sodródunk a divattal. Legalább a családi ünnepeinken ragaszkodni kellene a hagyományokhoz és elővenni nagyanyáink patinás receptkönyvét.