Haiku, a pillanat költészete

A távol-keleti költészet egyik legkiemelkedőbb és legismertebb műfaja a haiku, amelynek gyökerei egészen a 7. századig nyúlnak vissza. A versforma hosszú utat tett meg a népdaloktól a könnyed, felszínes és hosszú szójátékokon át a ma ismert tömör, szigorú és komoly költeményig.

A haiku (俳句) Japánban a 13. században jelent meg, ám csak a 17. századra nyerte el mai formáját: háromsoros, 17 (5-7-5) szótagból álló, hangsúlyos, cím nélküli és rímtelen vers, amely rendkívül szigorú és kötött, ezért egyetlen más nyelvre sem lehet tökéletesen lefordítani vagy újrakölteni.
Nagyon erős zeneiség jellemzi, hiszen minden sorában két hangsúly található. A japán versben nem szótagokról, hanem morákról beszélünk; a mora olyan szótag, amely legtöbbször egy magánhangzóból, vagy egy magánhangzó és egy mássalhangzó kapcsolatából áll. A japán haikuban mindig az első és az ötödik morán van a hangsúly, amit a magyar haiku is átvett, nálunk azonban az első és az ötödik hangsúlyos szótagról beszélhetünk – mondja a műfajról a Japánspecialista.

Ezen felül a haiku alapvető jellegzetessége tematikájában rejlik: pillanatnyi benyomást próbál érzékeltetni, a világról kialakult hangulatokat, érzéseket önti szavakba. Ezáltal olyannyira természethez kötött és leíró, hogy a századok során az évszakhoz köthető kifejezésekből (pl. ünnepek, növények, állatok) nem csupán évszakszó gyűjteményeket adtak ki, de sok antológia az évszakok alapján csoportosítja magukat a verseket is, nem pedig szerzőjük vagy korszakok szerint. Ezen kifejezések közül például tavaszi évszakszó a cseresznyevirág, nyári a kakukkszó, őszi a hold, téli pedig a hóesés.

Ám e rövid költemény nem csupán Japánban vált népszerűvé; a 19. századtól a világirodalomban is megjelent. A magyar költészetben a 20. század fordulóján jelentkezett a hatása, amikor több nagy költőnk is a haiku követőjévé vált.
Közöttük is úttörő volt Kosztolányi Dezső, akinek több, mint kétszáz fordításából, valamint saját költésű japán verseiből a magyar olvasóközönség széles körben ismerkedhetett meg e különleges versformával. Őt sok költőnk követte, többek között Weöres Sándor, Illyés Gyula, Pilinszky János, Kányádi Sándor, Tandori Dezső, Faludy György és a legsikeresebb magyar haikuköltő, a nemrég elhunyt Fodor Ákos. De világszerte olyan híres „közszereplők” is írtak haikut, mint II. János Pál pápa, a volt ENSZ főtitkár, Dag Hammarskjöld és az Európai Tanács első elnöke, a belga Herman Van Rompuy.

Az utazók és a irodalomkedvelők körében is népszerű
Noha a haiku az évszázadok során sokat változott, történetét ma is őrzi a tokiói Haiku Múzeum, valamint a Macuo Basó életét és örökségét bemutató – szintén Tokióban található – Basó Múzeum. Az ilyen, kulturális jellegzetességeket és örökségeket bemutató helyek, programok népszerűek a Japánba utazó magyar turisták körében is.

A haiku népszerűségét főként tömörségének, valamint látszólagos minimális formai kötöttségének és maximális alkotói szabadságának köszönheti. A látszat ellenére azonban nagyon is bonyolult, kötött műfaj, amelyet számos különleges díszítő elemmel lehet ékesíteni, s ez különösen nagyfokú felkészültséget igényel.

„Nagyon pici, gyöngyszemnyi versről van szó, ezért azt hiszem, a haiku nagyon megfelel ennek a kornak. Ezt bizonyítja az is, hogy a költők világszerte nagyon kedvelik. Korunkban, amikor a Föld is összezsugorodott, és pontosan értesülünk arról, hogy az előző néhány órában hol történt fontos esemény, az információáradat miatt csak rövid időt tudunk szentelni mindennek. Ma már nem szívesen olvasunk több kötetes családregényeket. A mai korban videoklipeket nézünk, vagy olyan rövid költeményeket hallgatunk vagy írunk, mint a haiku” – vallja Dr. Vihar Judit, irodalomtörténész, műfordító, akinek szakterülete a haikuköltészet.

A magyar haiku az idők folyamán sajátos fejlődésen ment keresztül: egyszer a formája, másszor a tartalmi sajátosságai változtak meg, így a versforma egyedi, magyar arculatot vett fel.

Radnóti Miklós két-háromsoros verseit nem nevezte haikunak, valójában azok voltak:

Fázol? Olyan vagy, mint
hóval teli bokron az árva madárfütty.

Macuo Basó, az egyik legkiemelkedőbb és legnépszerűbb japán költő utolsó haikuja:

A vándorúttól fáradtan, betelten
kopár mezőkön, zörgő avaron
kószál a lelkem.
(Kosztolányi Dezső fordítása)