„Ne jártasd a szád, mert beléd rúgok!”
Becéző szavak. Ahogy az idő múlik, és egy párkapcsolat változik, úgy merülnek feledésbe. Valahogy átalakulnak, és egyre jobban bedurvulnak.
Gyönyörű és mindent kifejező magyar nyelvünk csodákra képes. Még arra is, hogy a száj közelébe hozza a lábat.
Bimbózó szerelmek idején a fiúk még a kedvesük lába nyomát is megcsókolnák, – nyomatékosítva szenvedélyes érzelmeiket. Ekkor még kéz a kézben, mindenhová együtt járnak. Még az sem számít, ha valamelyikük néha botladozó és falábú… Mégis leveszik egymást a lábukról.
Aztán az oltár és Isten színe elé „járulnak”, és hogy egymással jól járnak-e, az csak évek múlva derül ki.
Mert ahogy az idő repül, jönnek a gondok.
A férfi „félrelép”, kocsmába jár, és veszélyes utakra téved… És ezt a nő sem állja meg szó nélkül: „A lábam nyomába se érhetsz!” – sírja olykor kétségbeesetten.
Eljár a szája, a férfinak pedig a keze. Gyakran a lábak is harcba szállnak, meglódulnak és rúgnak: „Eltaposlak, mint egy kutyát!” – röpködnek a vészjósló szavak.
Később aztán mindent megbánva térden csúsznak… sokáig térden is állnak. A fájdalom azonban nem múlik, és lassan megvilágosodik: „Jól megjártam vele… Talán ha a sarkamra állnék végre…!”
És közben minden jár, jön és megy, – lábak nélkül: a fizetés, a száj, a pénz, a gondok, a gyerek, szerelmek, kalandok, viták…
De főleg az idő. Az nem is megy, hanem rohan.
Aztán amikor értünk jön a „szerszámos ember”, már bánkódunk, hogy annyi minden jobban is mehetett volna…
Akkor azonban már bottal üthetjük a becéző szavak nyomát is…
Váci Mihály: Mit elrontottam
Már nem segít az utazás sem.
Mindenütt Te jössz velem szembe.
Jajonghatok körül a Földön:
– mindenütt Te fúródsz szívembe.
Belém ivódtál – édes sírás!
Eső ivódik így a földbe.
Ha mag fogan bennem: – te táplálsz.
S ha gondolat: – Te vagy a zöldje.
Hozzászólás zárolva.