Ő az a titokzatos harmadik, aki mindent borít…?

Tehát a szerető gyűrött arcú, ereszkedett mellű, festett hajú démon. Olyan nők ezek, akikre sandán tekingettem a blues-kocsmákban – agyonsminkeltek, felpolcolt mellűek, középkorúak. Árasztják magukból a szeretőséget. Húsz méterről észreveszed – na, ez a nő a buja második, házasságok felborítója, a behálózó, a könyörtelen. A szerető kis szeparéban várja áldozatát, füstös presszók bokszaiban türelmetlenül dobol hatméteres, égővörös műkörmeivel az asztalon. Garniszálló ágyában hempereg.

Mint a pók, úgy hálózza be az ártatlan nős embert. Lecsap, csíp, mérgez. Buja és közönséges. Kávét iszik konyakkal. Kölcsönlakásba vonszolja a magatehetetlen, megbűvölt házasembert, és reggelig nem ereszti. Aztán fekszik ott gyűrött arcával, de csak addig, míg össze nem szedi magát, hogy újra támadhasson.

Aztán huszonegy éves lettem. Hajam a hátam közepéig ért, véletlenül sem festettem, az arcom reggelente is üde volt, melleimet nem kellett felpolcolni. És hogy, hogy nem, mégis szerető lettem. Érdekes – gondoltam, a férfi sem volt éppen az elképzelt áldozat, két évvel volt csak idősebb nálam, inkább trógernek tűnt, mint megállapodott családapának. És behálózni sem kellett, amúgy sem voltam az a behálózó típus.

Társasági szerelem volt a miénk, amolyan szakmai összeborulás, és meglehetősen viccesen indult. Már két éve összejártunk, amikor először egyedül maradtunk egy buli után. Ő vidéken lakott, nem tudott hazamenni, kérte, várjam meg vele az első vonatot. De én fáradt voltam, nem tudtam elképzelni, hogy egy non-stop kocsmában bekkeljem ki a hajnalt.

Egy barátja lakásába mentünk. A garzonban szanaszét szétcsapott cimborák, mindegy, találtunk egy matracot, hogy aztán a reggel összebújva köszönthessen ránk. Kávéra vágytam. Ő is. A többiek már szétszéledtek, egyedül kellett megoldanunk a problémát. A gáztűzhely nem működött. Ő ekkor fedezte fel, hogy itt bizony padlófűtés van. A nyári hőség ellenére bekapcsolta a fűtést, összeszerelte a kávéfőzőt, amit a földre helyeztünk.