Hol rontottam el? Igaz történet a házasságról
Anyám előre megmondta, hogy ráérek még férjhez menni. De ki hiszi el 18 évesen az idősebbeknek, hogy a házasságnak árnyoldala is van? Hogy sok körülöttünk a rossz példa? Hát nyilván azért, mert ők elrontották. De a miénk, az tökéletes lesz! Vagy mégsem?
1974-ben befejeztem az iskolát, dolgozni kezdtem, és fejest ugrottam a nagybetűs életbe. 1975-ben férjhez mentem, 1976-ban megszületett a gyerek. Spórolás, lemondás mindenről, mert lakás kell! Építkezés… még több lemondás. A férjem egyre sűrűbben nézett a pohár fenekére, hogy színesebbnek lássa a szürke hétköznapokat. Aztán behívták katonának. A férjem, ha eltávra jött, úgy töltötte közöttünk az idejét, mintha idegenek lettünk volna – idézi az egyik párkapcsolattal foglalkozó honlap.
Aztán leszerelt, és egyre többet ivott… cimborák, kétes kiküldetések… veszekedések… és 1982-ben válás. Közös megegyezéssel, kultúráltan, mintaszerűen. Megbeszéltük, hogy nincs értelme gyötörni egymást, a kapcsolatunk kihűlt, semmi közös témánk nincs. A házasságunk egy fiatalkori botlás volt. Ő elment, én pedig a gyerekkel maradtam és fizettem. Állást változtattam, hogy végre be tudjam fejezni a lakást, és a férjemnek is kifizethessem, ami megilleti.
Az új munka új emberekkel hozott össze. És bekövetkezett a sorsdöntő fordulat. A nagy szerelem, ami vak és süket… Pedig anyám előre megmondta, hogy ne gondoljam azt, hogy ez majd különb lesz az elsőnél. De még mindig csak huszonhat éves voltam, és ki hiszi el ebben a korban az idősebbeknek, hogy a szerelem szép, de mulandó?
1983. december 22-én kimondtuk a boldogító igent.1984-ben megszületett közös gyermekünk. Jól éltünk, boldogok voltunk. Rengeteget kirándultunk és szórakoztunk. Megtehettük, hiszen jól kerestünk, és nem kellett lakásra kuporgatnunk, mert nekem addigra már megvolt mindenem. Évekig olyan volt az életünk, mint a tündérmesékben… Aztán jött a rendszerváltás… munkanélküliség… elszegényedés… veszekedések. Elmaradtak a szórakozások és kirándulások.
Én minden munkát elvállaltam, ami csak adódott, hogy éhen ne haljunk, de a férjem nem állta meg sehol a helyét. Ha elhelyezkedett valahol, és végre mindent előteremtettem, ami a munkájához kellett, akkor egyik napról a másikra otthagyott csapot-papot. Aztán később már meg sem próbált munkát találni. Férfiúi öntudatának és felsőbbrendűségi érzésének úgy adott hangot, hogy egyre gorombább lett, a gyerekekkel is ordítozott. Mindenkire féltékeny volt érzelmileg – lelki terror alatt tartott. Aztán megütött. Később ismét bántalmazott és megalázott. A gyerekek rettegtek, én állandóan beteg voltam, éheztünk és fáztunk, gyűltek a kifizetetlen számlák…
Hozzászólás zárolva.