Miért vannak még mindig együtt, ha folyton veszekednek?

Szeretni csak azt tudjuk, aki nem tökéletes. A film főhősét alakító színészért, a plakátról csábosan mosolygó top modellért lehet rajongani, lehet őt csodálni – de nem lehet szeretni.

Mert egy plakáton nem látszanak, nincsenek rajta azok az apró malőrök, kis makulák, amik emberré tennék. A tévedő, botladozó emberé, mint amilyenek mi magunk is vagyunk. 

Ki szereti önmagát szőröstül-bőröstül, feltétel nélkül, "úgy, ahogy van"? Kezeket fel! Nem látom ugyan, de gondolom, hogy nem lendülnek tömegesen karok a levegőbe… A legnehezebb önmagunknak megfelelni, magunkat szeretni, jónak látni.

De azért azt sem tűrjük valami jól, ha mások kritizálnak bennünket. Vagy éreztetik a fölényüket. Egy olyan ember, akiről minden pillanatban azt érezzük mi magunk, hogy tökéletes, arról rögvest meg is állapítjuk, hogy "de nagyra van magával", "milyen fölényeskedő", "de egy kellemetlen ember". 

Így tehát egy olyan Nagy Ő, aki Tökéletes – nos, az maga volna a Pokol. Épp azért szeretjük a másikat, mert ő sem tökéletes. Ahogy mi sem vagyunk azok.

De hogyan lesz szerethetővé a hiba? Valahogy úgy, mint ahogy a kagylóba kerülő porszemekből, iszapból és koszból a gyöngy. Köré rakódik az érték lassanként.

Aki szeret, annak a lelke burkolja igazgyönggyé a másik ember személyiségégnek homokszemeit.

Efelől a gyöngyhistória felől rögtön érthetővé válnak a legkülönösebbnek tűnő szerelmes párok is.

"Miért vannak együtt, ha mindig veszekednek? Ha folyton megcsalja őt, miért nem hagyja végre ott?"

Ilyeneket is csak külső szemlélőként kérdezünk. Mert mi történik, ha már a baráti körből egyre többen mondják a megcsalt lánynak vagy a fiúnak, hogy "Hagyd ott!"?

"Igazából nem olyan… Ti nem ismeritek úgy, mint én" – hangzik a válasz.

Mert bizony mire jönnek a problémák, mire kiderülnek a megcsalásos históriák, addigra már nem a hibákat látja az ember, hanem a maga termelte kis igazgyöngyöket…