Nehéz más nagy szerelmének lenni, ha válunk

Mintha apró zárványok lennének benned, amik mindezt megakadályoznák.

Előkerül a sokadik cigaretta, miközben próbáljuk megérteni és megmagyarázni, azt amit sok éve sem sikerült. Egy ronccsá esett kapcsolat alkatrészeit megvizsgálni, megtisztítani, és helyére rakni a nagy gépezetben. Mert ez most életbevágó, és kikerülhetetlen.

Persze más ez így, harmincon túl, új kapcsolatokban élve. Nehéz az érzelmeket-indulatokat letakarítani a gondolatokról, hogy biztos lehess benne: nem ejtesz újabb sebeket.

De a tüskék akkor is tüskék, ha már csak beszélünk róluk. Bár már tompábbak…A fájdalmak akkor is fájdalmak, ha már kellően megnyalogattuk őket, és megkaptuk értük másoktól a vigasztaló fejsimogatást.

Mondom, szívjuk ezt a rohadt cigarettát, hallgatjuk egymást, és „megbocsátunk egymásnak.” És muszáj szembesülni azzal, amivel eddig nem mertél: hogy te voltál a halálos szerelem, akitől csak biztonságot és nyugalmat vártak. Igen, valahol mindketten éreztük, hogy ez a vágy fényévekre van a valóságtól és tőlem. De kockáztattunk.

Belefüggtünk, egymásba kapaszkodtunk, dependáltunk és csodákra vártunk.

És belehaltunk.

Most már azonban kimondható: mellettem nehéz, mert az érzelmek polaritására vágyom, legyen az akár fent, akár lent, de mélyről és őrült magasságokból jöjjön. Csak ne álljon, csak ne langyosodjon és poshadjon. Mert attól meghalok.

És ezt ő is tudta, de a teljes önfeladásba beleroskadva nem ment ez másként: ki kellett menekíteni önmagát. Hogy megvédjen engem egy boldogtalan kapcsolattól, és megvédje magát a teljes széteséstől.

Pedig addigra az érzelmek olyan szétzilálása és túlfokozódása jött létre, ami felpezsdített, megőrjített. Fent volt és lent volt. Életveszélyes volt.

És most csöndben ülünk. Nehéz más nagy szerelmének lenni. Nehéz nem sírni.

És még súlyosabb lerakni a terheket, végérvényesen szavakká formálni a fájdalmakat. Nem vonszolni egymást tovább a jövőbe.