Te nem tudod, hogy milyen jó nélküle…

Az ember társ iránti szükséglete magával hozza a ragaszkodás ösztönszerű érzetét. Ha megtaláljuk a társunkat, párunkat, akkor ragaszkodunk hozzá. Így eshet meg, hogy a gyönyörű románcból vívódás lesz. Ha az egyik fél már nem érzi azt, amit az elején, akkor szeretne kilépni, vagy ha nem is hagyja el társát, akkor félrelép, s egy harmadik személy által pótolja, amit hiányzik neki.

Számtalan rossz kapcsolatot láttam már, mikor külső szemlélőként egyértelműen láttam, hogy meghalt a dolog, a felek nem illenek össze, de a két szerencsétlen ember ezt másként éli meg,  nyúzzák egymást, se veled, se nélküled effektus, és nem tudnak szakítani. Kényszeres szálak kötik gúzsba őket.

Félünk egyedül lenni, pedig néha kell. Ha szakítunk a szerelmünkkel, kétségbeesetten kapaszkodunk belé, nem engedjük el, azt érezzük, hogy nem tudunk nélküle élni. Megszépítjük a szerelmünk történetét, s újra akarjuk kezdeni. Néha sikerül is, mikor mindkét ember akarja a változásokat, de az esetek többségében nem működik a felmelegített kapcsolat. Véleményem szerint is, csak a birkapörkölt, meg a töltött káposzta jó melegítve, egy párkapcsolat nem. Ha két ember eljutott odáig, hogy szakít, akkor annak valós oka van.

Ha érzik, hogy gondok vannak, nem megy együtt, akkor érdemes egy kis szünetet tartani az "end" bejelentése előtt. A különlét alatt kipróbálják, hogy megy-e a másik nélkül, melyik a jobb, vele vagy nélküle?

Azt viszont soha nem szabad érezni, hogy nélküle nincs értelme az életüknek, vagy esetleg öngyilkosságra gondolni. Az élet rendje az elmúlás. Ahogyan születnek szép kapcsolatok, úgy el is múlnak. Mindenki változik, s csak azok tudnak együtt maradni, aki tudomásul veszik a változást, s el is fogadják azt.

Ha érzik, hogy érzelmileg függenek valakitől, akkor vizsgálják meg, hogy mit szeretnek a másikban. Azokat a tulajdonságokat, azokat a jó dolgokat meg tudja-e adni más. Mert, ha más is meg tudja adni, akkor nincs ok aggodalomra.