Randisirató, némi roséval lekísérve

„Erre is pontosan ugyanúgy készültem, mint mindegyikre. Na, oké, kicsit jobban. Leborotváltam a téli szőrzoknimat, adtam neki kábé fél flakon testápolót, hogy legalább megközelítőleg olyan bársonyos legyen, mint a hangom. Fazont rendeztem, mert találtam egy elkóborolt ősz szálat, így aztán tövig büntettem ezzel az összes ártatlant.

Vettem egy vékony szálú feketét, mert tudtam, hogy az aznap reggeli vastag csak lyukadásig bírja, meg aztán abban még formásabb, és szemet szúr. Őrülten kutatva sem leltem meg az egyetlen fekete kis franciát (mert nem csak pirosban létezem), így hát egy hasonló csipkésbe ruháztam be magamat. Az értekezleten még halványan sem tudtam koncentrálni a jövő havi munkatervre, mert azon stresszeltem, hogy mennyi időm lesz még kivasalni szögegyenesre a hajamat, amit azóta rövidebbre vágattam, hogy ne is lehessen élvezettel beletúrni. Fél négykor már a zuhany alatt tisztultam a kölcsönkért lakásban, hogy aztán négyre meg is világosodjak.

Mert ettől kezdve pontosan úgy éreztem magam, mint a Ház a tónál című filmben, ahol rejtélyes időeltolódások miatt nem találkozhatnak azok, akik amúgy virtuálisan ezt már régen megtették.

Nyolckor már nemcsak a vércukrom, de minden leesett. Fél percig ejtettem két-három könnycseppet az egészért, aztán tovább már semmin se csodálkoztam.

Jobb is így, gondoltam, hiszen egy vacsora miatt meg a »kiezaférfi« miatt minek is volt ez a nagy hajcihő. Legalább nem kell szabadkoznom sem a súlyfeleslegem, sem a bőrproblémáim, se a minden egyéb szorongásaim miatt. Hát akkor Rozi, elő a roséval, oldottam hirtelen a hangulatomat, és valóban… Hatásos volt, és minden rózsaszínű lett tőle.

Még egy kicsit haragudtam magamra, a kis birkára, aki megint bedőlt egy farkasember hívogató szavának, de hát a jó pap is holtig hiszi… Ahogy én is, hogy minden virtuális találkozás egyszer valósággá válhat.

De kivárom.”