Neked az a dolgod, hogy nekem jó legyen!

Gyerekkorunkban egy különleges, függő kapcsolatban vagyunk a szüleinkkel. Tőlük – de leginkább az édesanyánktól – várjuk, hogy kielégítse a fizikai és érzelmi szükségleteinket, biztonságossá tegye nekünk a világot, védjen, és vigasztaljon minket. És egyáltalán, szeressen minket csak úgy, akkor is, ha rosszak vagyunk.

Gyerekkorban jól van így, ez a természetes. Akkor van igazán baj, ha ezzel a gyermeki érzelmi és kapcsolati mintával vágunk neki a felnőttkori párkapcsolatainknak is. Ebből szinte törvényszerűen sérülés és csalódás lesz. Lehet, hogy találunk valakit, aki legalább egy darabig megpróbálja majd a kedvünkért eljátszani az apa- vagy anyaszerepet, de nem fog örökké tartani. A legelkötelezettebb partner számára is előbb-utóbb fárasztóvá, és kiábrándítóvá válik ez az egész. De még ha találunk is valakit, aki kibírja ezt akár egy életen keresztül, úgy sem lesz az igazi. Az éretlenség örök forrása lesz a kölcsönös elégedetlenségnek, a csalódásnak, és a konfliktusoknak

De szép nagyra nőttél, szentem! …de csak testben

Egy kisgyerek működése természetesen egocentrikus, azaz énközpontú. Egy csecsemőnek nem kell azzal foglalkoznia, hogy felébreszti-e a szüleit a sírásával az éjszaka közepén, ha éhes. Az első néhány évben nem képes mások igényeit figyelembe venni, mások érzéseit, helyzetét átélni, és ezekhez alkalmazkodni. Az egész világ a saját vágyai és szükségletei körül forog. Ha a fejlődése jó irányba halad, akkor lassan azért képessé válik az empátia átélésére, és megtanul alkalmazkodni a többiekhez. De ha ez a fejlődés elakad valahol, akkor az egocentrizmus visszaköszön majd a felnőttkori kapcsolatokban is. „A te dolgod, hogy megoldd a problémáimat” című kimondott vagy kimondatlan igényre sokan reagálnak úgy partnerként, hogy „beleállnak” a feladatba, és megpróbálják teljesíteni. De ez nagyon fárasztó lesz, és sikertelen.

Az értetlenség egyik leglátványosabb jele, ha valaki elvárja, hogy a kapcsolat, és a hétköznapi élet az ő érzelmi vagy fizikai igényei körül forogjon, és a sajátjait egyértelműen a partnere hasonló igényei elé helyezi. Elfogad és követel, de ő semmit, vagy sokkal kevesebbet tesz azért, hogy a másik is jól érezze magát a közös életükben. Ennek borítékolhatóan rossz vége lesz. Amikor a kapcsolatunkat értékeljük, az „adás-kapás” egyensúly az egyik legfontosabb tényező, amit figyelembe veszünk. Nincs azzal gond, ha szeretetet, figyelmet kell adnunk, vagy áldozatokat kell hoznunk a másikért, ha mi is elvárhatjuk ezt, ha nekünk van szükségünk ilyesmire. Ha viszont ez nem stimmel, a kapcsolat egyensúlya felborul, és a segítő fél egyszer csak az áldozat szerepében találja magát. Az empátia hiánya, és az, hogy nem számíthatunk a másikra, szép lassan elkezdi majd elkoptatni a kapcsolatot.

Nekem sokkal rosszabb, mint neked!

Egy jól működő felnőtt kapcsolatban is előfordul, hogy vannak néha krízisek, amiket meg kell oldanunk, vagy akár konfliktusok, ha mindez nem sikerül elsőre. De ez is sokkal nehezebb lesz majd egy éretlen partnerrel. Az éretlenség másik fontos érzelmi tünete a jó és rossz dolgok integrálásának képtelensége. Természetesen ez is a gyerekkorból jön. Akkor még idealizáljuk és leegyszerűsítjük a világot: az anyukánk mindig jó és tökéletes. A velünk történt dolgok pedig vagy jók, vagy rosszak, de a kettő között nincs átmenet. De ezzel a gondolkodásmóddal nehéz lesz a felnőttek világában hosszú távon működtetni egy párkapcsolatot. Mert az néha ilyen is, olyan is. Szerethet minket valaki úgy, hogy most egyébként épp haragszik ránk. Mi is szerethetünk valakit annak ellenére, hogy ő ki nem állhatja a hobbinkat, és semmi pénzért nem jönne velünk minden hétvégén túrázni.
Aki éretlenül közelít egy kapcsolathoz, nem tudja ezt összerakni. Egy darabig idealizál, végtelen erőfeszítéssel igyekszik mindent tökéletesnek látni, aztán egyszer csak összeomlik minden. A fehérből fekete lesz, a feketéből fehér, a tökéletesből pedig használhatatlan és menthetetlen. „Hirtelen elhidegült tőlem, pedig mekkora volt a szerelem.” Ugye ismerős?

Azt is érdemes végiggondolni, mit hoz ki belőlünk egy kapcsolati krízis, ha többé-kevésbé felnőttként élünk benne. Persze, először lehet, hogy néhány meggondolatlan mondatot, sértést, hibáztatást. De ha megnyugodtunk, akkor leginkább kérdéseket: „Mit rontottam el ÉN? Mit tehetnék ÉN a helyzet megoldásáért, a másikért, vagy a kapcsolat megmentéséért?” Ezzel szemben az éretlen kérdések inkább arról szólnak, hogy „Milyen sérelmeket szenvedtem el ÉN?”, vagy hogy „NEKEM mik az igényeim?”

És egyébként is: „Legyen minden úgy, mint régen, mert akkor még minden jobb volt.” Ez is az éretlen gondolkodás egyik alaptétele. Ugyanúgy, mint az, hogy a nagy grandiózus siker, az igazi boldogság, majd valamikor a jövőben következhet csak be. „Ha nyerünk a lottón”, „ha elköltözünk”, vagy „ha megváltozol”. Az idealizált múlt, a hamis nosztalgia, és az alaptalan illuzórikus jövő egy dolgot tud nagyon akadályozni: a jelen megélését. Aki a múltba néz, és közben egy mesebeli jövőről álmodozik, nagyon nehezen tudja rávenni magát, hogy a vágyait átváltsa a hétköznapi aprómunkára. Egy kapcsolat pedig csak akkor működik, ha dolgozunk benne, ha gondolkodunk azon, hogy mit kell tennünk érte, és ha eszünkbe jutott valami használható, meg is tesszük.

Úgy érzi, az ön partnere is éretlen? És szeretne tőle gyereket? Hűha, még egyet, mellé? Egy éretlen partnerrel ez sem lesz könnyű feladat. Egy gyermek érkezése még egy kiegyensúlyozott kapcsolatban is krízisnek számít. Átalakul a napirend, alkalmazkodni kell az igényeihez, sok mindenről lemondani miatta, és így tovább. Ha a partnerek közül a nő érzelmi működése éretlen, akkor az anyaszereppel együtt járó áldozat, és önfeladás okoz majd konfliktust. Egy éretlen férfi számára egy gyerek pedig vetélytársként jelenik meg. Az általa igényelt és birtokolt teljes körű figyelem most hirtelen az új jövevény felé fordul. Erre pedig a gyerekkorból hozott szeretethiány-élmény szerint fog haraggal, féltékenységgel, szomorúsággal reagálni.

Sosem késő felnőni

Bizony, nem titok, párkapcsolati éretlenségben látható érzelmi és viselkedésminták a gyerekkorunkból származnak. Ott, a szüleink kapcsolatában kellett valami hiányt átélnünk, ami máig tartó kárt okozott. Szenvedünk a szeretet, vagy a figyelem, vagy a gondoskodás hiányától, bár lehet, hogy nem is tudunk róla. És titokban abban reménykedünk, hogy megkaphatjuk most valakitől, amit akkor nem. De sajnos ez így nem fog menni. A feleségünk nem az anyukánk, a férjünk nem az apukánk, és ha szeretné, sem fogja tudni ezt teljesíteni.  Az is segít, ha néha igyekszünk tudatosan rálátni saját működésünkre, tudunk önkritikusak lenni, és igyekszünk megérteni, mit miért úgy érzünk és csinálunk a kapcsolatukban., ahogy tesszük De ha ez kevés, a szakember is segíthet. (Forrás: pszichologuskereso.hu)

Képek: Pixabay