Mágikus tűzünnep

Aki látta valaha is Shakespeare Szentivánéji álom című darabját, s végig izgulta a tündérek fejedelmének és királynőjének torzsalkodásából eredő kalamajkát, majd fellélegzett a happy end láttán – az talán már utánanézett, hogy a történet nem csupán az író fantáziájának szüleménye.

A Nap, amely téli napfordulótól kezdve fokozatosan egyre magasabbra hágott az égen, a Föld északi féltekéjéről nézve, június 24-én eléri csúcspontját. Ekkor élhetjük át az év leghosszabb nappalát, s legrövidebb éjszakáját. Ez a Nap életének felezőpontja, amit majd a hanyatlás féléves periódusa követ.

A természettel szoros közelségben élő ősi ember számára a Nap különleges, mágikus erővel bírt. A meleg, a világosság, az elevenség, a termékenység, s mindenekelőtt a tűz szimbólumaként tisztelték. Ezért – amikor megfigyelés útján – rájöttek, hogy a Nap mikor kezd veszíteni erejéből, óriási tüzeket raktak, hogy meleget adjanak neki, hogy megtisztítsák (azt hívén, hogy beteg), meggyógyítsák.

A nyári napfordulóhoz kapcsolódó nyárközépi tűzgyújtás évezredek óta fennmaradt, s a különböző korokban, különböző népeknél számtalan hozzákötődő szokás alakult ki. Bár a Nap megsegítésének motívuma a kereszténység terjedésével háttérbe szorult, ám a tűzgyújtás ünnepe megmaradt, éppen a tűz tisztító, örök megújulást hordozó jelképe miatt.

A XIX. század végéig szinte nem volt olyan falu Európában, ahol ne lángoltak volna fel a nyárközépi tüzek.
Németország egyes vidékein a gyerekek házról-házra járva gyűjtötték össze a tüzelőt a szentivánéji örömtűzhöz. Azt gondolták, hogy aki nem járul hozzá a közös tűzhöz, annak a vetésén nem lesz áldás. Ezen az éjszakán sok gazda kioltotta a tüzet házi tűzhelyén, s egy olyan zsarátnokkal gyújtotta meg újra, amely a közös nyárközépi máglyáról származott. Sok helyen a tűz átugrálásával a növények növekedését próbálták meg serkenteni. Baden környékén úgy vélték, hogy azoknak a fiataloknak a szülei fogják a legbővebb termést betakarítani, akik a legmagasabbra ugrottak a Szent János-napi tűz fölött.