Az olcsó bor csapdája

A bor iránti szeretetünket talán génjeinkben hordozzuk. A szőlőművelésnek, borkészítésnek és fogyasztásnak évszázadokra visszanyúló hagyományai vannak. S nem csupán a főurak, arisztokraták asztalára, hanem a legszegényebbek poharába is mindig került bor – legalább az ünnepekkor. Ahogy a XIX. Században a filoxera járvány, úgy a II. világháború utáni nagyüzemi gazdálkodás sem tudta kipusztítani a szőlőművelés és a bor szeretetét a magyarokból.  Ám a rendszerváltás után elkezdődött új fejezet talán egy kicsit túl gyors fejlődést, kínálati bővülést is hozott. Divatos téma lett a bor az újságok hasábjain, könyvek tucatjai jelentek meg, rádióban, televízióban, interneten folyamatosan hallhatunk, olvashatunk a hazai borászat fejlődéséről, eredményeiről. Országszerte számos – a borhoz kötődő – rendezvényen kóstolhatunk, válogathatunk.

Ez a szédítő kínálat bővülés azonban – azt tapasztalom – sokakat zavarba ejt. A bőség zavarába. Mindenhonnan azt hallják az emberek, igyál bort! A melyiket kérdésre viszont nehezen kap egyértelmű választ. Így azután nagyon sokan egyszerűen az ár alapján döntenek, azt gondolván és hívén a bortörvényről és a jövedéki adóról, hogy ami forgalomba kerül az mind jó minőség. A drágább bor pedig, csak azért kerül többe, hogy a kereskedő és a termelő jól meggazdagodjon. Nosza megveszi hát az olcsót, a pár száz forintosat. S ha utána megfájdul a feje, vagy a gyomra, akkor szidja a magyar bort. Pedig csupán – egyszerű logika alapján –  el kell kezdeni számolni, kalkulálni a költségeket, amibe az a palack bor kerül:

– mennyibe kerül maga az üveg? (annak legalább a kétszeresébe, mint amennyit visszaváltáskor adnak érte)

– mennyibe kerül a címke a palackon (annál sokkal többe, mint amennyiért mondjuk egy névjegyet készítenek ma)

– mennyibe kerül a dugó? (a parafából készített különböző tárgyak olcsó forgácsból készülnek!)

– a dugót borító kapszula majdnem annyiba kerül, mint a címke