Tévedés! Nem csak a haldoklónak jár!

Már az ókortól fogva ismert gyakorlat a betegek megszentelt olajjal (növényi olajjal) való megkenése.

Szent Jakab így tanúskodik erről a hagyományról: „Beteg valaki közületek? Hívassa el az Egyház papjait, és azok imádkozzanak fölötte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a beteget, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer.” (Jak 5,14–15)

A betegek kenete az egyház hét szentségeinek egyike, amit tévesen neveznek a haldoklók kenetének illetve az utolsó kenetnek. A Szent Kenet ugyanis eredetileg a beteg, szenvedő ember lelki, testi és szellemi gyógyulásának szentsége, ami megerősítő jelleggel bír. Megújítja a hitet, erőt ad a halálfélelemmel és a kétségbeeséssel szemben.

Csak a Karoling korszakot követően vált a haldoklók szentségévé, amelyben már a lélek túlvilági sorsának fontossága fejeződik ki, és nem elsősorban a gyógyító jelleg.

Ez a szentség is, a többihez (pl. keresztség) hasonlóan hagyományosan közösségi cselekmény, függetlenül attól, hogy otthon vagy kórházban vagy akár hívők nagyobb csoportjának a templomban szolgáltatják ki.

A kenet felvétele (ha a beteg állapota megengedi) összekapcsolódik valamilyen bűnbánati cselekménnyel (gyónás), rövid olvasmánnyal a Szentírásból valamint könyörgésekkel. Ezt követően a pap a megszentelt olajjal megkeni a beteg homlokát és kezeit egy rövid ima kíséretében. Végül a beteg áldozásával fejeződhet be a kenet kiszolgálása.

E szertartás is jól mutatja a pap-orvos mint gyógyító ősképének összekapcsolódását, hisz egyszerre teszi lehetővé  a lélek és test gyógyulását valamint megerősítését is.