„A csöndes Léva holdas udvarában” (12. rész)

Máramarossziget után Lévára került, mely még kisebb város volt, mint a Sziget. Álmainak ismételt zátonyra futása megkeserítette az itt tartózkodást. A költő nagyfokú elkeseredettségéről, melankóliájának ismételt felszínre töréséről tanúskodik a következő vers. Egy hónapi lévai tartózkodás után összeroppant. Rátört az ideges nyugtalanság. Öngyötrő látomásai lesznek, a haláláról vizionál:

                                                           Idegen város, új szoba,

                                                           Matt, barna bútorok,

                                                           Szívemben álmok új tora,

                                                           E táj új gyászt hozott!

                                                           Az ágyra nézek. Álmodom.

                                                           Nagyon fáradt vagyok.

                                                           Ki fekszik ott, az ágyamon?

                                                           Egy nyílt szemű halott!

                                                           Mit akar? Vére még tüzel,

                                                           És szeme még ragyog,

                                                           Láztól piros még homloka!

                                                           Most látom: én vagyok!

                                                                                              (Én is meghaltam, 1907)

Önmagától való félelme növekszik és hatalmas víziókban jelenik meg. Ezek a látomások is érzékeltetik, hogy milyen vívódások közepette él, milyen nehéz elviselnie a rá nehezedő külső nyomást és az egyedüllétet.

                                                           Fázom. Egy örvény szája rémít,

                                                           Irtózatos. Ott van szívemben,

                                                           Baljósan szédít, egyre szédít

                                                           És ismeretlen!

                                                           Magamtól kell remegnem egyre,

                                                           Futnék, de merre, hova térjek?

                                                           Az örvény zúg minden eremben,

                                                           Tőlem ki véd meg?

                                                                                                                   (Örvény, 1907)

Menekülési kényszer lett úrrá rajta. Oka és célja: kilépni abból a világból, mely nem ad otthont számára, mely megkeseríti az életét. Egy írást hagyott hátra, ugyanúgy mint Máramarosszigeten: „Consummatum est”. 1907. október 1-én felutazott Budapestre. Leverten kószált a városban, majd a Lánchídról a Dunába akarta vetni magát. Épp akkor járt arra egyik régi szegedi ismerőse, Klima Ili (1890-1922) orvostanhallgató, aki azonnal felismerte a helyzetet. Hazavitte a költőt, s elújságolta az első Juhász Gyula verseskötet megjelenésének hírét (Juhász Gyula versei) Ez adta vissza Juhász életkedvét. Lévára már nem tért vissza, édesanyja mellett, szülővárosában próbált meg regenerálódni.