„Egyedül a kis Iza szigetén” (11. rész)
Juhász Gyula gyenge idegrendszere néhány hónapig sem volt képes elviselni a máramarosszigeti magány megpróbáltatásait. Péter László és Grezsa Ferenc szerint is már ekkor súlyos neuraszténiája volt. 1907. február 9-én egy cédulát hagyott asztalán. A keresztre feszített Jézus utolsó szavait idézte: „Consummatum est.”
Juhász Gyula 1906-ban került Máramarosszigetre, az „Isten háta mögé”. A pesti piaristáknál szeretett volna tanítani, de kérvényét elutasították. Oláh Gábornak így kesergett egyik levelében: „Nagy magányosságban élek, kedves Gáborom. Olyan magányos vagyok én itt, mint maga a magyarság.”
Péter László szerint már akkor foglalkoztatja, mint ettől kezdve élete végéig, az élettől való önkéntes megválás gondolata. Oláh Gábor a költőbarát egy Juhász-levél mellé csatolt 1905 végén írt versre hívta fel a figyelmet, melynek sorai tisztán utalnak a költő önfeladó kényszerképzetének szerveződésére. E vers alapján is érzékelhetjük, hogy megbillent a hangulati egyensúly, a költő belső értékrendjében a halál szerepe válik egyre jelentősebbé.
Boldog halott, vád és virág takar,
Eljátszottad az életed hamar.
Álmodni tudtál, ám ébredni nem,
Szíved – a sebzett – íme, már pihen!
Kontárja az életnek, én szegény,
Mélázom a szerencse végzetén,
Mely neked üdvöt és halált adott,
Nekem merengő, tengő bánatot!
Én, bölcs bolond, ki holt eszméknek él,
S fölötte a teremtő szenvedély
Elszáll ijesztő üstökös gyanánt:
Tanulék tőled életet, halált!
(Egy fiatal öngyilkosnak, 1906)
Az önfeladási gesztus szerveződéséről tanúskodik oly sokszor emlegetett verse, az Öngyilkosok (1906) is. Egy-egy öngyilkossági kísérlete után ezt a versét a különféle lapok rendre újra közölték. A gondolati elmélyülést, a magatartásformák beszűkülését is mutatja a korábbi egyedi probléma többes számú, általánosító fölvetése (Borbély, 1983):
Az élet nagy harcában vesztesek.
Belátják, hogy az ő ügyük bukott,
S a sápadt arcú fáradt Brutusok
Kardjukba dőlnek és lefekszenek.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Hozzászólás zárolva.