„Valami nagy, mély szerelem hiányzik” (9. rész)

Juhász Gyula is elsősorban ember, méghozzá az „erősebbik nem” képviselője, s csak másodsorban költő. A szerelemben és a párkapcsolatban eredendően ő is ugyanazt a megnyugvást, beteljesedett idillt kereste, mint minden egyszerű ember. Csak ő talán mohóbban, hiszen költői élményt is várt a szerelemtől. Testi-lelki alkata, előnytelen külseje és félszeg, visszahúzódó természete miatt már a kezdtek kezdetén kudarcot vallott e téren. „És nincs, nincs, aki szeretné őt”- sír a sor, mely panaszolja nagy bánatát. Szerették a lányok, mint barátot, de nem kívánták, mint szerelmest, kiváltképp nem mint nemi partnert vagy házastársat. Mikor rádöbbent erre, még jobban megbénult, s vívódott önmagával: ő nem szerelemre való, bár csillapíthatatlanul szomjazza.

Egy újabb ambivalencia született meg benne: a szerelem vágyakozása és a szerelemtől való félelem, valamint a szerelemre való képesség képtelenségének érzése. „Szerelmi élete a „kétlelkűség” jegyében zajlott: egyfelől az eszményi magasságokba emelt Nőért – Anna korai előképeiért, majd Anna testetlen, jelképpé finomult alakjáért, utóbb az ő örök szőkeségét újra meg újra idéző többi nő szépségéért rajongott, s megdalolta őket, miközben testi valójukhoz alig mert közelíteni; másfelől a test követelőző jogainak olcsó szerelmekkel, a váradi és pozsonyi örömházak széplányainak, a szegedi Bánomkert sor pirospapucsainak, s egyéb alkalmi, futó találkáknak percekre megnyugtató gyönyörével adózott.”

Juhász Gyula Kosztolányinak írott levelében (1922 novemberében) azt írta, hogy az Ó, asszonyok (1910) című versét találja a legjellemzőbbnek a nőkhöz fűződő kapcsolatát illetően:

„Ó, asszonyok, ti forró italok,

Ragyogó mérgek, szép bűnök, ti balgák,

Az életút hozzátok kanyarog,

S a vágy felétek tárja vézna karját

– – –  – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ti hoztátok az életem kudarcát,