„Az életünk kertjében” (8. rész)
Gyermek- és kamaszéveiről viszonylag keveset tudunk. Első gyermekként született, van két testvére, egy öccse és egy húga. Feltehetően eseménytelenül, nagyobb megrázkódtatások nélkül telt el ez az életszakasz. Az egyik verses önjellemzése szerint: „Magányos gyermek volt és hallgatag” (Gyermekkori arcképem).
Elég gyenge fizikumú volt, s nagyon félszeg. Kórházba kerülésekor hozzátartozói elmondták, hogy csecsemő korában gyenge volt, s nem bíztak az életben maradásában. A Moravcsik-klinikán 1917. március 10-én fölvett anamnézisében gyermekbetegségre nem emlékezett. „Gyenge, beteges gyermek volt. Kerülte társait. Emiatt anyja dédelgette; nagyon anyás természetű volt.” – olvasható a kórelőzményben. Azután már rendesen fejlődött, rendes időben kezdett el iskolába járni is. Az iskolában lelkiismeretesen, jól tanuló és sokat olvasgató diáknak minősítették. „Már gyermekkorában nagyon zárkózott volt Gyuluska. Barátja alig volt, egész nap otthon ült, erőszakkal kellett a levegőre vinni.”
Ezek a viszonylag kiegyensúlyozott fiatalkori évek jelentik Juhász Gyula zaklatott életének azt a felhőtlen szakaszát, amelyhez szívesen és többször tér vissza erőt meríteni, s biztos fogódzónak látszik a változások és bizonytalankodások idején. Gyakori gyermekségre révedését, képzettársításaiban a gyermekkor ismételt megjelenését a szociálpszichológia „kompenzatív stratégia” szakkifejezéssel illetné. Arról van szó, hogy a gyermekkor megszépül benne, mintegy kárpótolva pályafutásának valódi vagy vélt eredménytelenségeit, a felnőttség adott élethelyzetének sikertelenségeit, pillanatnyi énképének válságait.
„Gyermekéveimnek elhunyó világa
Rám mosolyog szeliden, mint bús holdsugár,
Elhullt napjaimnak legszebbik virága
S rám a messze éjben sírok árnya vár!”
(Merengés, 1899)
„Apámra gondolok”
Juhász Gyula édesapja, Juhász Illés (1853-1902), a szegedi távírda tisztje, 49 éves korában, éveken át tartó lelki bénultság után 1902. május 26-án hátgerincsorvadás következtében halt meg. Juhász Gyula ekkor állt érettségije előtt. A fiatal felnőttet apjának betegsége, eltompultságának látványa, s főként az a hite, hogy örökölte apjának betegségét, egész életén át kísértette.
Apámmal együtt ültem a padon.
Ő fáradt, nagy szemével, révedezve
A nap utolsó csókjait kereste
Az alkonyattól rőtes nyugaton.
Hozzászólás zárolva.