„A szenvedés fanatikusa lettem” (7. rész)
„Mostanában örökké beteg voltam, a főbetegség mellett. A szenvedés fanatikusa lettem. Szomorú keresztény. Hallgatásom oka teljes, tökéletes, szellemi, erkölcsi, testi, lelki impotencia… Jobb szeretnék semmi lenni, mint valaki. Dicsvágy nem bánt, szerelem nem háborgat, élni nem tudok.”
Betegségtudata már egészen korán kialakult: „Beteg vagyok, öreg, de erre az én bajomra nincsen balzsam Gilládban. Szerelem? Gombház? Dicsőség? Fene! Péterfy Jenő” úri betegsége szállott meg: ördöngös vagyok. De ezt a modernebb kiadást még a Jézus sem tudja kiűzni, csak az anyaföld, az áldott anyaföld. Tisztelt idegeim oda vannak. Hát mért oly finomak, a kutyafáját? – írja Oláh Gábornak
1905. április 11-én Kosztolányi Dezső ezt kérdezi tőle: „Meddig fog betegeskedni és idegbajoskodni még?” Juhász panaszkodása levelezőtársának, Kosztolányinak így szólt: „Mostanában örökké beteg voltam, a főbetegség mellett. A szenvedés fanatikusa lettem. Szomorú keresztény. Hallgatásom oka teljes, tökéletes, szellemi, erkölcsi, testi, lelki impotencia… Jobb szeretnék semmi lenni, mint valaki. Dicsvágy nem bánt, szerelem nem háborgat, élni nem tudok.”
A költő betegségét így lírizálta:
Mint a bűvös vesszőt vesztett varázsló,
Úgy révedek szét a tarlott világon,
Rossz álom kútjából az égre nézek,
A részvétlen és hűvös csillagokra.
Megborzadok a magánytól, messzeségtől,
Magamtól, s állok a múlás szelében:
A rémülettől nem tudok beszélni,
S a félelemtől nem birok dacolni.
A megrontó kivette szívemet,
S egy könnyes, véres követ tett helyébe.
A kezem nyújtom kapkodón, hiába
A mindörökre elment kedv után,
S úgy búcsúzom mindennap a világtól,
Hogy, jaj, holnap megint ráébredek még,
Reménytelenség lett a végtelenség.
(Melankólia, 1930)
A húszas években betegségének fenyegető veszedelme újra visszatér:
„Még néha visszajár, mint kísértet,
Ha őszi est esője monoton
Zenéjével dobol ablakomon,
És bennem fázón megborzong a lélek.”
Hozzászólás zárolva.