Van Gogh füle és a busman gyász

Az öncsonkítás történelme egészen Szophoklész klasszikusáig nyúlik vissza: miután Oidipusz király rájön, hogy megölte saját apját, és anyjával hált, megvakítja önmagát. Hasonló történt Soordassal, a Hindu mitológia szereplőjével, aki miután megpillantotta Krisnát, kiszúrta mind a két szemét, hogy elméjében így őrizze meg örökre a csodálatos látványt.

A Krisztus előtti első században papok és hívők fosztották meg magukat férfiasságuktól a Vér Napjának alkalmából, Catullus Attisa nyomán. Kicsit ugorva az időben, de még mindig a vallásnál maradva, meg kell említeni a 11. századi keresztény szentek körében divatos ön-ostorozást, ami a mai napig élő gyakorlat az Opus Dei mozgalom követői között.

1846-ban adtak hírt először az újságok öncsonkításról, amikor is egy özvegyasszony bűnbánata jeléül megvakította magát. 1886-ban egy berlini kiállítás irányította a nyájas figyelmét az öncsonkítás gyakorlatára: Virchow rajzai egy busman család kezeit ábrázolták, amikről hiányzott néhány ujjperc. Az öncsonkítást a bal kéz kisujjánál kezdték, és így haladtak tovább szisztematikusan. Az „érdekes” szokás a busman gyász részét képezi: minél közelebb állt az illető az elhunythoz, annál több ujját amputálta le.

1888-ban történt a művészettörténet leghíresebb öncsonkítása: Van Gogh levágta egyik fülcimpáját, majd elküldte egy Rachel nevezetű prostituáltnak. Rachel Bibliából származó neve miatt lehetett jelentős a festő számára, aki ezzel a gesztussal talán azt akarta elérni, hogy a nő bánkódjon miatta, és szeresse.

Az öncsonkítás pszichológiai vetületével elsőként foglalkozók közt megtalálható Freud neve is. Teóriája szerint a halálvággyal küzdő ember destruktív erőit kivetíti a külvilágban található tárgyakra – így saját testére is. Karl Menninger szerint az öncsonkítás egyfajta erőfeszítés is lehet a gyógyulásra, mivel a részleges öncsonkítással az ember az öngyilkosságot „helyettesíti”.

 Timeline: Self-Mutilation in History, http://wso.williams.edu  cikke nyomán