A szekta sodrásában

 De valóban segítséget kapunk, vagy ez által épp megszűnik az önállóságunk, s más jellegű béklyók rabjai leszünk?

 „Csak az a vég, csak azt tudnám feledni” – mondja Ádám Az ember tragédiájának vége felé. Felmerülő kételyére csak egy biztató ukászt kap: „Mondottam ember, küzdj, és bízva bízzál!”

Az a bizonyos Vég mindenki gondolataiban ott van. Számtalanszor felmerülnek bennünk a létünk értelmére vonatkozó kérdések.

Miért születtünk, mi végre teremtettek, mi lesz, hogyan éljük le földi életünket? S mi vár ránk a halál után? Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ tudjunk adni mindenki megteremti a maga filozófiáját. S megpróbáljuk tartalommal és carpe diem életszemlélettel megtelíteni a mindennapjainkat.

A legtöbb embernek azonban a vallás tanításai adják meg a választ a lét értelmére és a halál utáni életre vonatkozó kérdésekre.

Mikor rendben mennek a dolgok, egészségesek, boldogok vagyunk, akkor ezek a kérdések nem fontosak. Viszont mikor problémák vannak, nehéz helyzetbe kerülünk, elveszítünk egy szeretett családtagot, kedves barátot, akkor elgondolkodunk…

Néha reménytelennek és értelmetlennek tűnik minden. Ilyenkor hajlamosak vagyunk vigasz és segítség reményében valakihez fordulni. Ez azonban olykor veszélyes lehet, mert egy sebzett lélek kiszolgáltatottabb.

Halász Endre atya, aki hosszú időn át alkoholistákkal foglalkozott mesélte a következőt.

A temetőbe ment ki szülei sírjához, amikor két fiatal (egy szektából) megszólította, vigaszt szerettek volna neki nyújtani. Ekkor döbbent rá, hogy ez a szekták előnye.

Odamennek és megszólítanak, ráéreznek valami nagyon fontos hiányra! A népegyházhoz nekünk kell odamenni. Ezen kellene változtatni a történelmi egyházaknak! Szerinte az emberekben űr van (horror vacui), ezt az űrt be tudják tölteni a szekták 

Egy huszonéves lányismerősöm, aki szomorú élettörténettel, nehéz családi háttérrel, testi fogyatékossággal rendelkezik, eljutott odáig, hogy értelmetlenné vált az élete, s véget akart vetni neki.