A jó tanár mítosza

Az emberek gondolkodásában bizonyos mítoszok élnek a tanári munkáról és a tanár jelleméről. A tanárok általában nem tudnak egyensúlyt teremteni saját személyiségük és a magukra kényszerített tanárszerep között. Különböző álarcot vesznek fel, melyet a diáknak el kell fogadnia.

A tanár-diák viszony ma már nem ellentét, hanem partnerkapcsolat. Szükségszerűen partneri viszony, hiszen tanítani csak úgy lehet, ha van kit tanítani, és tanulni csak úgy lehet, ha van kitől. A tanári létformának a diáklétforma ad értelmet és fordítva. Ez a kettősség nemcsak a tanár-tanuló viszonylatában igaz, hanem a tanár és tanuló személyiségére is: tanítani csak az tud, aki hajlandó maga is tanulni. A tanítás közös ügy, és csak úgy hatékony, ha mindkét oldalról nyitottsággal állnak hozzá.

A múlt félévben nagyon sok tapasztalatot szereztem a tanárokkal kapcsolatban. Volt köztük jó és rossz tanár is, többségében inkább hataloméhes diktátor.

A tanároknak az a dolguk, hogy számon kérjék a diákoktól azt az anyagot, melyet tisztességesen leadtak az órákon. Ez azonban nem mindig teljesül. Gyakran a vizsgákon nem csak azt várják tőlünk, amit az órákon hallottunk, hanem sokkal többet. Kötelező és ajánlott irodalom ismerete a legalapvetőbb. Ha ezt valaki elmulasztja, el se menjen inkább vizsgázni. De vannak olyan tanárok is, akik nem veszik véresen komolyan a számonkérést. Korrekten leadják az órai anyagot, és felvilágosítják a diákokat, hogy mire számítsanak a vizsgán.

A tanítás nem a gyerek legyőzése, az eredmény nem a diákba beléplántált mérhető tudásmennyiség. A tanítás és tanulás a tanár és diák közös érdeke, olyan folyamat, melyben mindkettőjük személyisége fejlődik. A jó tanár feladata, hogy kibontakoztassa a diák képességeit, és a tanuló is hozzájárul a tanár személyiségének teljesebb kialakulásához.

Manapság azonban egyre kevesebb jó tanárral lehet találkozni a felsőoktatásban. De milyen is valójában egy jó tanár?