„Kell még egy ölelés, ami végig elkísér….”

Egy féltő, óvó anyai öleléstől megnyugszol. Egy baráti finom vállveregetőstől feloldódsz és boldog leszel; a sötét és fojtogatótól szabadulnál, amíg nem késő; a forró szerelmes pedig elvarázsolhat – akár örökre.

Benne van a találkozás és a búcsúzás. Az elengedés és a ragaszkodás. A bizalom és a kiszolgáltatottság.

„Az ölelésben nyugodt, bölcs öröm van, talán takaréklángon tartott boldogság, és valami különös, édes engedelmesség is. Az ember ölel, és közben engedelmes lesz a saját érzéseihez, legyőzi a tartózkodását, a szégyenlősségét, a puritánságát, és egész valóját adja át a másiknak, s fogadja el tőle hasonlóképpen annak egész valóját. Az igazi ölelésből száműzik a látást, illetve azt persze látjuk, mi van a megölelt társunk mögött, ő pedig arra pillanthat, ami mögöttünk terül, készülődik, fenyeget. Az egymásra nézést helyettesíti a testünk.”- írja Darvasi László az ölelésről szóló értekezésében.

Egy ölelésben érzed a másik illatát, testének puhaságát, a karok testedre fonódását, a szív dobbanását, Szó nélkül, csendben beszél.

Az első szerelmes érintés és ölelés sokszor egy életre szólhat. Kéz a kézben, egészen az utolsóig, „mielőtt mennél…”

A költők ezt gyönyörű verseikben (helyettünk is) így fogalmazták…

„Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
 de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél.”

(József Attila: Kopogtatás nélkül)           

„Friss daloló szerelemmel elődbe vonszolom ifju szivem s kacagok –
Öltsd a karomba, hej, öltsd a karod,
s hagyd a kezed a kezembe örökre.”   (József Attila: Leánykérő ének)

Vitó Zoltán: Szerelem

Megszűnt a tér: nincs „messze”, nincsen „távol”,
amióta tudom, hogy létezel:
Hol éppen vagy, a Föld bármely pontjáról
mindegyik percben hozzám érkezel.

Ha megsimítsz egy tárgyat, amint bárhol
gondolatban nálam feledkezel,
én érzem itt, hogy szívem száz gondjából
az a simítás egyet elemel…