Zarándokút a fejben

„112. Pont ennyit mutatott a mérleg." 43. Nekem ezt mutatja. Amúgy sem vagyok oda  anehéz ételekért, hús csak azért eszem, hogy valamiből azért legyen energiám. Nem iszom szeszes italt, nem dohányzom. A böjt nekem túl sokat nem mond, nekem nem hat-hét kiló mínusz kellene, hanem annyi plusz.

A belső utamat csak amolyan autodidakta módon keresem, nem áll tőlem messze valamiféle kis ügyetlen relaxációs gyakorlat, de meditálni, és a teremtő erőt megtalálni magamban (egyelőre) képtelen vagyok. Sajnos, teszem hozzá. Amit én művelek, az maximum önsorosrontó agyalás, úgyhogy igyekszem inkább mással elfoglalni magam.

Na, ebből az előítéletes helyzetből indult nálam Tolvaly Ferenc  40 nap lélekúton című könyve. „Rítusokkal, meditációval eltöltött negyven nap lenyomata. Nem életidegen, hiszen benne van a hétköznapok küzdelme, olykor banalitása." Mondja az ismertető, és pontosan ez az a dolog, ami miatt még az ilyen spirituális analfabétáknak is, mint én, élvezhető ez a kötet. A hétköznapok banalitását én is megélem, látom, érzékelem, akár Tolvaly, úgyhogy mond valamit, amit jó érzés meghallani. Például hogy nem kell betojni, a világvége híre is csak üzlet, úgyhogy talán a gazdasági válságból is kijövünk egyszer. Nekem ez most nagyon jó hír, mikor megint nő a gázszámla.

„Rögzítettem az adott napok fontosabb gondolatait, azokat, amelyek előbbre vittek befelé vezető utamon." Ha úgy tetszik tehát, 40 – nem is hosszú – fejezet, jól tagolt, rövid mondatokkal. Ha már transzcendentális, legalább könnyű olvasni. Természetesen a böjt előrehaladtával a hétköznapok egyre inkább eltűnnek (kisebb lesz a jelentőségük?), az író egyre jobban elmélyül önmagában, és ezzel együtt a Biblia megértésében is, ami persze hitet is feltételez (nem csak Tolvalytól, de az olvasótól is). Kívülállóként, a hétköznapi rohanásból hirtelen kiszakadva egészen érdekes, bár kissé nehéz ezt befogadni. Legalábbis nekem.