Amit még a jós sem tudott…
Újrakezdés? Folytatás? Vannak helyzetek, amikor az ember nem hallgat senkire, még a belső hangjára sem. Nos, ekkor megy el a jövőbelátó emberhez, mert azt hiszi, hogy amit ott hall, az lesz az ő szentírásos útmutatója. Néha így van, néha nem, akár hiszünk benne, akár nem. Ám döntéseinket mindenképpen befolyásolja, amit ott hallunk. Vagy mégsem?
Még volt bő félórám az érkezésig. Igazából nem is voltam éhes, talán csak a gyomorremegést akartam lenyomni a hirtelenszendviccsel. Sietve betoltam, és igyekeztem gyors lépteimet visszatartani, ám így is tíz perccel a megbeszélt időpont előtt érkeztem. Határozottan nekifeküdtem a csengőnek, mert hittem, hogy odabent már az összes személyiségjegyemet meghatározta az első benyomásom.
Egyperces örökkévalóság után a „tiszta udvar rendes ház” ajtajában megjelent a nagy jövendőmondó. Nem volt a kezében a varázspálca, se csillámos süveges kalap a fején, de még hosszú palást sem takarta be, csupán egy kopottas kék szabadidőruha. Láthatóan nem varázslatra készült. Továbbtessékelt, majd egy garzonméretű hidegkonyha sarokülőkéjére letelepített.
A kártyázzunk, vagy öntsünk kérdés után már kevertem is erősen a lapokat, miközben fél szemmel a mindentudó varázsgömböt kerestem. Legalább egy kis füstölővel elnyomhatta volna a paprikás krumpli szagát, bosszankodtam magamban, de ő addigra már terített is. A lapjaim innentől meg voltak számlálva. Húztam ötöt erre, hármat amarra, agyam pedig fogta és félgőzzel raktározta a hallottakat.
Nem az lesz, aki most van, de majd úgyis eljön, ha itt lesz az ideje. Nem ott vagyok, ahol lennem kellene, de egyelőre még jó helyen. Vigyázzak arra, ami a bajom, hiszen lesz ez még így se. Jön a pénz, de majd megy is, mert szeret engem a jó isten, és nem hagyja, hogy mindent önfeledten élvezzek.
Nem színezte újra a magamról alkotott képemet, de megerősített minden szándékomban, sőt még abban is, amit csak sejtettem. Nem mondott semmi konkrétat, meglepőt és mulatságosat, így a jövőm továbbra is titkos homályban maradt.
Én pedig a kétségeimmel, ám a mégis „megnyugtató” bizonyosságban, hogy megint minden rám marad…
Hozzászólás zárolva.