A dohányzásról-szabadon

Csehov után szabadon, nagyon szabadon. Bocsánat mester!

Azt mondta a férjem… na nem, ezt nem! Dohányzással kapcsolatban nem idézhető a férjem.

Örvendezzünk, hogy nagyon szépen halad a dohányzás elleni küzdelem. Egyre több helyen tilos pöfékelni. Immár nem kell az Egyesült Államokba utazni ahhoz, hogy hóban, fagyban utcán didergő elvetemült bagósokat lásson az ember. Példának okáért a vadonatúj Művészetek házában, ebben a K-európai mércével irdatlan épületmonstrumban, az egészben, úgy ahogy van, tilos a dohányzás. Az első és utolsó csikkek nyilván az építőmunkások emlékére bele vannak betonozva a kolosszusba.

De. Ez a de nem a dohányzás melletti érveket és az ember önpusztításhoz való jogait vezeti be. Hanem: de az üzlet. Merthogy a háttérben öngyilkos harc folyik a hatalmas bevételért, amelyre a dohányipar, az adó és a munkahelyek révén az állam, a megelőzés, a gyógyítás és a leszoktatás révén pedig az egészségipar tesz szert. Ne lankadjanak, nem fogok dollármilliárdokkal dobálózni, valós, hiteles adatok erről alig-alig beszerezhetők, és a mindközönséges halandó számára különben is felfoghatatlanok.

Maradjunk a forintos tételeknél és ötleteknél. Ezek olyan kicsik, megbízhatóak, egyszerűek – közgazdászkodjunk? – transzparensek. Amikor megjelentek az első vastag fekete betűs feliratok a még oly gyönyörűen dizájnolt dobozokon, nekem rögtön eszembe jutott. Naná, hogy későn! Különben most nem itt fecsegnék róla, hanem serényen gyűjteném az immár nem lebecsülendő bevételt. De nekem persze későn jött az ötlet, amely különben is tipikus széplélekre valló dekadens idea volt híján a megvalósításhoz szükséges tőkének. Szóval nagy kajánul arra gondoltam, hogy ebben az ádáz küzdelemben újra felvirradt a cigarettatárcák napja. Megmelegedett a szívem arra gondolva, hogy funkciót kap az önmagáért való szépség, használati tárggyá válhatna  mondjuk az a finom kis ezüst szelence, amely jelképe volt annak, hogy anyósom a szívébe fogadott.(Öt karcsú, nagyon karcsú szál férne bele.) Használati tárggyá válik az a sok szép ezüst és arany, cizellált és kövekkel ékesített, bőrrel bevont, egyszerű és sportos, avagy pompázatos tárgy, amely oly sok klasszikus krimi – emlékeznek még ilyenekre? – kulcsszereplője volt, amely rengeteg régi filmben bírt dramaturgiai és esztétikai funkcióval, amíg ki nem retusálták őket, vagy amíg le nem szoktak róla.