„Erzsébet emléke a szívünkben él…”

Jólelkű, szabadságvágyó, ám tragikus sorsú osztrák császárné körül valóságos kultusz alakult ki, – megérdemelten.

Dolinay Gyula versével emlékezünk most rá, és ezzel együtt :

Boldog névnapot kívánunk ma minden Erzsébetnek, Zsókának, Lizának, Izának és Elzának!

 Erzsébet királyné emlékezete

Amikor gyász borult szép Magyarországra,
Véres harcok után nyögtünk rabigába’:
Akkor szállt felénk a vigasztaló angyal,
Ismét reménykedett és bízott a magyar.

Első Ferenc József élettárst választott,
Egy bajor herczegnőt, dicsőt és magasztost.
Elhozta hozzánk a leigázott honba,
Legyen ezután boldog, szeretettel mondta.

De a szép királyné arczát bánat fedi,
Hogy szenved a magyar, nem birja feledni.
Esdekelve kéri urát, a nagy királyt,
Tőle a magyarnak szabadságot kívánt.

Boldog soh’se lenne elnyomott országban,
Bú s bánat gyötörné a bánat honában,
Süssön hát ki a nap a magyarok felett,
Eleget bűnhődött már e nemes nemzet.

A király megérté hitvese beszédét,
Szabaddá tette hát ismét magyar népét.
Budavárban fénnyel királyt koronáznak,
Országra és trónra boldog napok várnak.

Erzsébet királynét szeretet övezi,
Minden magyar ember örömét keresi,
Egy szép, nagy országból tör fel az imádság,
Hogy a magas egek minden jóval áldják.

Király oldalánál ott áll védangyalunk,
Országos bajokkal hozzá fordulhatunk.
A szive megsugja, hogy s mint lesz jó nekünk,
Igy a dolgok felett mindig megegyezünk.

De haj, a boldogság évei rövidek,
Bánat súlya alatt megtörnek a szivek,
Erzsébet királyné drága szemefénye:
Dicső fia, Rudolf, jutott szörnyű végre.

Önkeze oltá ki féltett, hasznos életét,
Bánatba meritvén anyját és nemzetét.
Trónörökösünket feledni nem tudtuk,
Királynénk nevetni többé soh’se láttuk.

A rettentő csapás szivét marczangolja,
Elveszett reményét örökre gyászolja.
Hazánk ezredéves nemzeti ünnepe
Egyetlen alkalom, mi még érdekelte.

Eljött örvendezni a magyar nemzettel,
Fogadtuk boldogan, igaz szeretettel,
De aztán gyászt öltve a világot járta,
Feledést keresve égő fájdalmára.

Bolyongása közben egy gyilkos tőr éri,
S letört liliomként leve vége néki.
Szegény nagyasszonyunk azóta siratjuk,
Hazánk oltalmára hajh! Visszasóhajtjuk.

Hányszor jut eszünkbe, nincs már védangyalunk,
Tenger bajainkban oly egyedül állunk.
Minden borús őszön felújul emléke,
Milliók ajkával imádkozunk érte.

Egész Magyarország áldozott szobrára,
Hogy dicső alakját ércbeöntve lássa.
Budavárt ékíti majdan a szép szobor,
Erzsébet emléke a szivünkben honol.

(DOLINAY GYULA)