„Ez a város nekem az egész világ!(?)”

Aztán valahogy apát is idefújta az alföldi szél a somogyi dombok közé, még egészen fiatalon. Így anyámmal való végzetes találkozásából aztán megszülettem én, ezen a betyáros a tájon…, annak is a fővárosában: Kaposváron.

„Ez a város nekem az egész világ, Ismerem minden mozdulatát…”- énekli a város himnuszában helyi dalnokunk, Auguszt Bárió – helyettem is.

Emlékszem, amikor még a hatvanas évek közepén a régi kalauzos buszok „száguldoztak” a város főutcáján, ahol ma már csak „sétáló” lépésekben haladhatunk.

Egyedül megtettem nagycsoportos óvodásként a marathoni távot a harmadik emelettől, egészen a keleti temető mellett lakó nagyiékig. Senki nem akart elrabolni, se leszólítani, pedig még rendőrök se cikáztak folyton föl-le az utakon. Már sehol sincs a régi kocsma, a KÉK EGÉR, ahova útközben betértem egy bambira, annak reményében, hogy a nagyapámat is ki tudom csalni onnan.

Nosztalgiázva megyek el a Tűzoltóság szomszédságában lévő emeletes ház mellett, ahol „fővárosba szakadt” unokanővéreimmel együtt hallgattuk a Luxemburg rádiót… a legjobb Beatles dalokkal.

Csodálkozva nézem az égig érő fenyőfákat, amelyeket még nyolcadikos úttörőmunkával ültettünk az iskolánk köré. Pedig a fenyőfák lassan nőnek…

A legutóbbi gimis találkozónkon még megtaláltuk a régi osztálytermünket, de az „ősi” padok, és a beléjük vésett mély értelmű bölcseleteink már az enyészeté lettek…

Főiskola, munkahelyek… rokonok és ismerősök; barátok és ellenségek, mindig szembejön valaki, vagy visszaköszön valami ebben a városban. (Ez jó… Ám néha unalmas és idegesítő…)

S hogy élhető-e? Ezt mindenki másképp gondolja…

Most éppen virágosan és szökőkutasan gyönyörű és füstmentes… itt, a 67-es út mentén.

És ahogy a „nótafánk” dalolja tovább:

„Egy nagy sóhaj
Ahogy szétnézel
Életed végén futva
S ha itt éltél, nem tévedtél…(?)